VÉRTANÚK TÉRFOGLALÁSA

HUPPA
Szerző: FÁBIÁN ANDRÁS
2018.07.20.

Néha elgondolkodom: miért írom megszállottan tulajdonképpen mindig ugyanazt és ugyanarról? Van-e valami értelme egy olyan közegben, amely ma nem igazán befogadó a hozzám hasonló gondolkodású öreg szivarok megszólalásaira? Akkor aztán, amikor a kétség már majdnem elhatalmasodna rajtam, eszembe jut, hogy de hisz nem is vagyok még öreg szivar. Az emlékezetem jó, látok még többé kevésbé, hallok, érzek hibátlanul, meglehetős logikusan gondolkodom. Belátom, persze, hogy alkalmasint ez utóbbi sokkal inkább problémás lehet ebben a mai világban.

Tegnap óta például az motoszkál a fejemben, hogy akitől elveszik a múltját, azt megfosztják a jövőjétől. Felvetődik a kérdés, hogy ez kinek és mire jó? Elvenni, meghamisítani egy ország, egy nemzet múltját. Meg lehet-e ezt tenni veled, velem, velünk? Könnyen belátható, hogy a tolvaj, akié ez a mostani jelen, az nyíltan vagy suttyomban éppen a múltját építi így, magának épít piramist vagy katedrálist. Van egy apró különbség a mai rombolók, meg a piramis- és katedrálisépítők felfogásában és világlátásában: azok a régiek nem rombolták le elődeik templomait és temetkezési helyeit. A saját alkotásaikkal építettek nemzetet. Akik azonban ma szobrokat döntögetnek, azok valójában a nemzeti öntudatot és önismeretet rendítik meg, a nemzeti önbizalmat és egységet pusztítják módszeresen – saját hatalmi pozícióik megszilárdítása érdekében.

Ennyit az elméletről, lássuk, hogy jön ez a gyakorlathoz. Aki ismer, tudja, hogy 1956 számomra nem az az émelyítő varázs, amit sokan belelátnak. Részben személyes érintettségem okán is meg tudtam őrizni azt a távolságot történelmünk eme időszakától, amely egészséges, de legalábbis viszonylagos tisztánlátást biztosított a számomra, történelmünk e cseppet sem szimpla és egyértelmű alig két hetét illetően. Nem fogok én most belemenni a kérdés taglalásába, nem ez a célom. Megtettem párszor, mindig ledorongolás lett az osztályrészem, a forradalmi szájhősök meg úgy eltűntek az életemből, mintha soha nem jártak volna benne. Jól van ez így. (Hol vannak most? – tenném fel a kaján kérdést, ha lenne kedvem nevetni rajtuk.)

De haladjunk fontolva tovább, hogy kiderüljön, mire is akarok kilyukadni. Az egész 1989-90-ben kezdődött. Mindegy miért, de néhány vulgáris rendszerváltó hős olyannyira vágyott bevésődni a nemzettudatba, hogy elkezdte nagy bátran letépkedni az utcanév táblákat. Áthuzigálták szigszalaggal, pirossal, feketével Münnich Ferenc nevét, mert az Nádor utca. Jó. Ha így, hát így. Ha ez a magyar rendszerváltás, akkor jó nekünk a József nádor is, a „legmagyarabb Habsburg”, a Ludovika és az alcsútdobozi kastély építője (hoppá!). Megjegyzem, a téren ahol a nádor szobra áll, éppen születésének 240. évfordulóján, az összes ott lévő fát kivágták mélygarázs építése miatt. A beruházó pedig nem más, mint egy a kormányunk számára kedves rokon.

De még mindig nem jutottunk oda, ahová menni akarunk, hiszen Habsburg József nádor a relatíve régi múlt. 1956 meg nem volt olyan régen, hogy el kellene felednünk. Nem is kell, hiszen mindenki másképp emlékszik rá. Érdekeinek legjobban megfelelően, saját hősiességét bizonyítandó. Találkoztam Svájcban olyan forradalmárral, aki a börtönből szökött meg a zivataros napokban és két napot gyalogolt, meg sem állt Zürichig, majd Genfig. Egész jól megélt a politikai üldöztetéséből, pedig csak egy piti kis tolvaj volt. Ezek a hősök ma azt próbálják igazolni, hogy a kommunistáknak – hangsúlyozom, nem a sztálinistáknak, akikkel szemben a felkelés kirobbant – semmi közük nem volt ahhoz a 13 naphoz. Át akarják politizálni a múltat, de már leginkább az lenne a legjobb, ha az a 13 nap ki is törlődne az emlékezetből, mert elhomályosítja a … Mit is? Szóval elhomályosítja.

Most akkor, végre, eljutottunk oda, ahová meg akartunk érkezni...

ITT OLVASHATÓ