Szerző: ZÖLDI LÁSZLÓ
2018.07.14.
Ezzel magyarázható, hogy amidőn az országgyűlési választás után a Magyar Nemzet volt munkatársai összeálltak, és megalapították a Magyar Hang című hetilapot, a rokonszenvem az övék lett ugyan, ám óvatosságból már nem fizettem elő a cikkeikre. Inkább a megjelenés napjára, péntekre időzítettem a bevásárlást, és a Spar piros műanyag kosarában helyeztem el a Pozsonyban kinyomtatott újságot. Az eddigi kilencből hét szám itt tornyosul mellettem, a polcon, de a nyolcadikat sehol sem találtam. A Sparban nem kapták meg, a Lidlben soha nem is látták, mert szinte kizárólag női lapokat és műsorújságokat árulnak, a közeli aluljáróban pedig elfogyott. Ma reggel együtt kávéztam a szomszédos éjjel-nappal vegyesboltot olvasnivalóval ellátó hölggyel, aki azt mesélte, hogy tegnap egyetlen példányt hozott a Magyar Hang kilencedik számából, ám ahogy elnézi az üres újságtartót, el is kelt.
Amit azért nem csodálok, mert hajnalban olvastam a hetilap egyik cikkét a világhálón. Lukács Csaba azt fejtegette, hogy az előfizetők tizenöt százaléka doktor. A kesernyés hangulatú élménybeszámolóból kiderült, hogy országszerte ötezren adnak érte pénzt, ráadásul kétezer előfizetőjük is van. A munkatársak negyven négyzetméternyi lakásban dolgoznak, a három számítógépre összedobták a pénzt, és a bevételekből minimálbért kapnak. Hm. Talán az egyedi lapszámok bizonytalan beszerzéséről mégis át kéne térni az előfizetésre - biztatom magam. Csakhogy a kilencvenes évek elején kétszer is jártam hasonló cipőben.
A német újságélmények közül a Der Spiegel, majd a Die Zeit magyar változatát terveztem meg, ahogy a megrendelők kérték: a „lebutított” (nem doktoroknak szánt) módosulatot. Akkor tanultam meg, hogy nem árt kivárni az első negyedévet, és ha az újság túléli a sorsdöntő három hónapot, érdemes megbízhatóbb kapcsolatot teremteni a kiadóhivatallal. A döntésig már csak négy számot kell megszerezni a Magyar Hangból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.