HA A SZARAJEVÓI MERÉNYLET NEM SIKERÜLT VOLNA

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: JESZENSZKY GÉZA
2018.07.06.

„A történelem nem csupán arról szól, mi történt. A »mi történhetett volna« összefüggésében vizsgálja meg, hogy mi történt, ezért szükséges elemként magába kell foglalnia az alternatívákat, azt, ami megtörténhetett volna.”
(Hugh Trevor-Rope neves angol történész, History and Imagination, Oxford, 1980)

A történetírás hagyományos felfogása elutasítja a felvetést: „mi lett volna, ha...?” Valóban tudománytalan, jó esetben a szépirodalom műfajába tartozik arról ábrándozni, miként lehetett volna elkerülni a tartárjárást vagy a mohácsi vészt, egy-egy balul végződő döntést, és hogy ebben az esetben ma minden mennyivel jobb lenne. A történelem azonban nem eleve elrendelt, végzetszerű folyamat; nagy szerepe van benne a véletlennek, a kiszámíthatatlan döntéseknek. Ezért jogos és indokolt annak a vizsgálata, hogy egy-egy megtörtént lépésnek, eseménynek milyen alternatívái voltak, s hogy miért nem valamelyik másik lehetőség következett be. Nem fikció azt vizsgálni, mennyire másként alakulhatott volna sorsunk, ha a véletlen nem szól közbe, ha az alternatívákat mérlegelve a döntéshozók másként cselekszenek. Persze kerülni kell a vágyaktól vezérelt gondolkodást, elereszteni a fantáziát, de kellő tárgyismerettel meg lehet kockáztatni az alternatívák és valószínű kimenetelük bemutatását.

Messzemenően alkalmas erre a száz éve történt és egy világháborúhoz, valamint további szörnyű tragédiákhoz vezető szarajevói merénylet. Elmaradásából, esetleges eltérő kimeneteléből kiindulva érdemes megvizsgálni, hogyan alakult volna a történelem, ha 1914. június 28-án Ferenc Ferdinánd trónörökös nem hal meg Szarajevóban. Négy éve a bécsi Diplomáciai Akadémia rendezett konferenciát erről, és arra a kézenfekvő következtetésre jutott, hogy ebben az esetben nem tört volna ki az első világháború, és négy évvel később nem esett volna szét az Osztrák–Magyar Monarchia. Mivel a merénylet sikere egy balszerencsés véletlenen múlott (a sofőr hibája, hogy a főherceget szállító autó pont az előző merénylet kudarca miatt búsan iddogáló Princip orra előtt állt meg, könnyű célpontot kínálva revolverének), az adott kor, az aktuális nemzetközi viszonyok és belpolitikai helyzet ismeretében reálisan be lehet mutatni, mi történt volna a következő években, ha a trónörökös és felesége épségben tér vissza konopisti kastélyukba. Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem merül fel a leszámolás Szerbiával, nincs júliusi európai diplomáciai válság, Németország nem lát jó alkalmat francia és orosz riválisa megleckéztetésére, nem megy Belgrádba osztrák–magyar ultimátum, és ez nem vezet európai háborúhoz. De a következő években a régi francia–német és az újabb angol–német ellentét, Oroszország növekvő balkáni befolyása nem okozott volna mégis fegyveres konfliktust?

Noha Franciaország 1871 óta készült a revansra, sem az 1893-ra megszületett orosz szövetség, sem az 1904-es angol entente birtokában nem mert ujjat húzni Németországgal. Persze nem adta föl Elzász-Lotaringia újbóli megszerzésének célját, és ennek érdekében is finanszírozta az oroszországi stratégiai vasutak kiépítését, ami háború esetén a gyors mozgósítás előfeltétele volt. Ha azonban e vasutak 1917-re – a terveknek megfelelően – elkészülnek, ez lelohasztotta volna a német katonai vezetők optimizmusát, mert meghiúsítja annak lehetőségét, hogy egy hadsereggel két háborút – először a franciaországit, majd annak győzelmes befejezése után az Oroszország ellenit – megnyerjenek. Kétségtelenül veszélyeztette a békét Németország növekvő gazdasági és katonai ereje. Ambiciózus flottaépítési programja (Vilmos császár álma, hogy neki is akkora flottája legyen, mint nagyanyja országának) komolyan aggasztotta az angolokat, nem kevésbé pedig a török szultán és általában a mohamedán világ német részről látható felkarolása és annak jelképe, a Berlin–Bagdad vasút terve. A Nap alatt helyet, azaz több gyarmatot követelő Németország aggodalmat keltett a Brit Birodalom nagyságától elkábult angol közvéleményben. 1914 körül azonban éppen enyhülés mutatkozott az angol–német viszonyban, megállapodtak, hogy az államcsőd közelében járó Portugália afrikai gyarmatait készek átvenni és egymás között felosztani. A két Balkán-háborúban győztes és területét megkétszerező Szerbiában ugyan tetőfokára hágott a Boszniára és a magyar Délvidékre vágyó nacionalista közhangulat, de a szerb kormány tisztában volt a Monarchia katonai erejével, sőt talán túl is becsülte azt, és tudta, hogy a cári Oroszország nem támogatna egy északi szomszédja ellen indított háborút. Az orosz imperializmust képviselő Szazanov külügyminiszter ugyan sikerrel udvarolt az Erdélyről álmodó Romániának, de ezzel inkább csak figyelmeztetni és fékezni akarta azt a német és osztrák–magyar tandemet, amely 1909-ben meghátrálásra kényszerítette. Egészében véve tehát 1914-ben sok feszültség létezett a kétpólusúvá vált Európában, általános volt a fegyverkezés, de senkinek, még Németországnak sem állt szándékában háborút indítani, a liberális angol kormány pedig kifejezetten a béke megőrzésére törekedett. A cár, a német császár és az angol király unokatestvérek, illetve közeli rokonok voltak, egymással angol nyelven barátságosan leveleztek, a mélyen vallásos orosz uralkodó pedig kezdeményezője volt az 1899-es és az 1907-es két hágai konferenciának, ahol a hadviselést szabályozó és korlátozó nemzetközi egyezmények megszülettek. II. Miklós őszintén ellenezte a háborút, már csak azért is, mert az 1904/05-ös japán háborút követő forradalom nyomán érezte, hogy egy újabb fegyveres összecsapás elsodorhatja trónját. Mindezek alapján feltételezhető, hogy az 1914-es nemzetközi válság elmaradása esetén a következő néhány évben nem tört volna ki általános európai háború. Ebből kiindulva vázolom fel, hogyan alakulhatott volna történelmünk 1914 után...

ITT OLVASHATÓ