Szerző: GYARMATI ANDREA
2018.07. 21.
Nem értek a focihoz, de olykor szívesen végigülök egy-egy labdarúgó mérkőzést, így nem csoda, hogy néztem a világbajnoki döntőt is. Néztem és éreztem a meccset, hiszen egy ilyen sportesemény visszaránt a múltba, mindig van valami új, amin érdemes elgondolkozni.
Olyan családba születtem, ahol mindenkor a győzelem volt a cél. Életem első huszonegy éve elsősorban a versenyszerű sportolásról szólt, és szerencsésnek érzem magam, hogy ez megadatott. Ha nem is mindent, de sok mindent kaptam a sporttól, rengeteget tanultam a győzelmekből és a vereségből.
Sokan legyintenek, hogy a sport komolytalan elfoglaltság, a „panem et circenses” része,de ezzel a véleménnyel nem tudok és nem is akarok azonosulni.
A sport annak, aki komolyan csinálja, márpedig szerintem csak úgy érdemes, nagyon is fontos, ráadásul elkísér egy életen át. Hiszen megtanít célt kitűzni, és azért tenni. Megtanít lemondani, küzdeni, elviselni győzelmeket és vereségeket, ami aztán később komoly tőkét jelent a sporton kívüli világban.
Hagyjuk most a rendszeres mozgás egészségügyi előnyeit (bár arról is volna mit mondanom), inkább a lelki tényezőkről mesélnék valamit. Amolyan miképpen működik egy élsportoló, pontosabban, hogyan éltem meg én egyszer régen egy olimpián valamit.
1972-ben történt, negyvenhat éve, s meg fogják érteni, miért jutott eszembe a minapi drámai labdarúgódöntőt követően.
Hogyan is fest belülről egy győzelem?
Nézem az eredményhirdetés előtti pillanatokat. A győztes francia és a „vesztes”, pontosabban második helyezett horvát játékosokat. Nézem az arcokat. Az öröm, a siker leolvasható jeleit, és nézem a fiatalembert, aki ugyan a torna legjobbnak választott játékosa, ám nem lett világbajnok. Fura kettősség pöröghet benne, és nyilván odaadná a kitüntető legjobb címet a világbajnoki aranyért. Ott és aznap, vagyis a döntőt követő pillanatokban egészen biztosan tudom, érzem, hogy így van...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.