GYARMATI ANDREA: ÉS AKKOR KELLER GYUSZI BÁCSI LEHÍVOTT A KÖLCSEY TANÁRIÁJÁBA

24.HU - POSZT ITT
Szerző: GYARMATI ANDREA
2018.07.14.

Látszólagos szigorúsága mögött akkora szíve volt, mint keveseknek.

Életem első huszonegy évét, sőt, a születésemet megelőző időszakot is különleges egységben számlálta az én családom: nem évekkel, hanem olimpiákkal mértük a múló időt. Az „olimpia előtt”, valamint az „olimpia után” olyan kifejezések voltak, melyekről mindenki tudta nálunk, hogy épp melyik játékokról van szó. Persze nyilván zenészcsaládokban és színészgyereknél is akadnak furcsaságok.

Szóval 1968-ban olimpiát rendeztek Mexikóban, a tizenkilencedik játékokat, nyár végén, ősz elején. Tizennégy éves voltam, és a csapat legfiatalabb tagja, hogy úgy mondjam, jó hinterlanddal. Vagyis azon kívül, hogy nyilván odafigyeltek rám, mint a legkisebbre, a csapat jelentős része vagy együtt volt már előzőleg a szüleimmel egy másik olimpián, vagy legalább ismerték a felmenőimet, ezért sokan úgy érezték,vigyázni kell erre a kicsi lányra.Na, egy szó, mint száz, jó dolgom volt a csapatban.

Hosszú ideig, hat hétig tartózkodtunk Mexikóban, akklimatizálódni kellett a versenyek előtt a rendkívüli tengerszint feletti magassághoz. Jóval tanévkezdés után tértünk haza, a többiek, az új osztálytársaim már bő négy hete jártak iskolába, amikor megérkeztem. Ráadásul nem is akármelyik tanév indult számomra: ekkor kezdtem a középiskolát, mégpedig a Kölcsey gimnázium angol tagozatos osztályában.

Könnyen és gyorsan kötök barátságot, de rendesen szorongtam az első napom miatt. Szerencsére kedvesen fogadtak, segítőkészek voltak, és ez végigkísérte az együtt töltött gimnáziumi éveket. Sőt, ma is, bőven túl a fiatalságunkon közeli baráti viszonyban vagyok sokakkal.

Ők már elég rendesen haladtak a tananyaggal, nekem meg nyilván fel kellett kötni a felkötnivalót, hogy behozzam a lemaradást. Az olimpia után pihenőt kaptam a sportban, tehát lehetett gyorsan pótolni.

A sportolás feltétele a családomban a jó bizonyítvány volt, fel sem vetődött, hogy lóghatnék, nem is igen éreztem rá késztetést. Szívesen tanultam, érdekelt, ha nem is minden tantárgy, de a zöm igen.

Keller Gyuszi bácsi, az iskola felejthetetlen igazgatóhelyettese földrajzot tanított nekünk. Imádtuk testületileg együtt és külön-külön is. Volt miért.

Látszólagos szigorúsága mögött akkora szíve volt, mint keveseknek, szerette, amit csinál, a tanulóifjúság jó irányba terelése meg szerintem külön örömet okozott neki. Remek tanár volt, és ma már azt mondom, még annál is remekebb ember.

Második nap, hogy megérkeztem, földrajz óra végén rám nézett, olyan Gyuszi bácsisan a szemüvege fölött, és azt mondta:

– Lejönnél, kérlek, a tanáriba, meg kellene valamit beszélnünk.

Természetesen szaladtam...

ITT OLVASHATÓ