CSODAVÁRÁS MAGYARORSZÁGON

HUPPA
Szerző: FÁBIÁN ANDRÁS
2018.07.21.

A Magyar Csoda olyan, mint a fata morgana egy olyan légköroptikai jelenség, amelynek során a távoli tárgyakról nem a valódi helyükön és helyzetükben látunk képet. A leggyakrabban a szemlélőtől igen távol lévő tárgyak a horizont közelében, már-már a végtelen tér határán, a földfelszín felett lebegni látszanak, esetleg fordított állásúnak tűnnek, vagy megkettőződnek. Úgy van! A Magyar Csoda a délibáb. Van is meg nincs is. A szomjazónak oázis, a magányosnak kecskenyáj, a magyaroknak miniszterelnök.

Messze a távolban felvillan egy kép, nézed, látod, azt hiszed megragadtad, aztán mire elérnéd, huss! Szertefoszlik, eltűnik. Volt-nincs. Fene bánja – folytathatnánk a Cigánybáró fülbemászó dallamát: „Messze a nagy erdő,messze száll a felhő, Messze megyek édes rózsám tetőled.” Ide illik.

Van azért a délibáb és Orbán Viktor között egy apró különbség. Jelesül az, hogy ő, mint választott tisztségviselő, beszámolással tartozik választóinak. Na, jó! Mondhatja ő azonnal. A választóimnak igen. De honnan tudjam, hogy maga az én választóm? Igaza van. Nem azért, mert neki általában mindig igaza van, hanem azért, mert tényleg senki nem tudja, hogy ki szavazott rá, kitől kapott soha nem látott felhatalmazást a kormányzásra. Már-már unalmas felvetés, hogy senki nem szavazott rá, akárkit is kérdeznek. Miképpen az is, hogy akkor csakis csalással győzhetett. Unalmas ugyan, de nagyon idegesítő.

Ettől persze még lehetne elhivatott, jó miniszterelnök. Lehetnének tiszta, egészséges kórházak, élhetne még ma is az elhunytak több mint 40 százaléka. Ettől még indulhatna markáns program a szegénység felszámolására. Meghirdethetnék az oktatási reformot, hogy a gyerekeink jól szerepeljenek azon a hülye pisa teszten. Lehetnének erős uniós és nemzetközi kapcsolataink, tisztelhetne bennünket a világ jobbik fele, ahelyett, hogy használna a rosszabbik – nem mondom meg, mire. Szóval lehetne itt tenni csuda dolgokat. Ehelyett látjuk, mi van.

Tudja ezt ő is, világosan. Miközben utazgat jobbra-balra a lázas külkapcsolat-építés látszatát keltve, igyekszik felhívni magára azon hatalmasságok figyelmét, akik rá se bojszintanak, egy dolog azért bevillan a szemlélőnek. Bárhova is menjen – állítólag ország dolgában-gondjában járva – mindenütt van egy focimeccs, amit neki feltétlenül látnia kell, és meg is nézi, államköltségen, immáron különgépen utazva. Gyorsan hozzáteszi, hogy a jegyeket a FIFA elnöke ajándékozta neki. És a fiának. (Milyen értékben fogadhat el ajándékot és kitől egy magyar miniszterelnök? Van ez egyáltalán szabályozva?!) Ha nincs rangadó, vagy nem fér bele a programba, akkor megnézi Tel Avivban a Maccabi ellen készülődő Ferencváros edzését. Lelki szemeim előtt látom, ahogy áll a magyar miniszterelnök a pálya szélén, Havasi Bertalan meg belenyúl az aktatáskájába, kivesz egy marék szotyolát és belepörgeti a főnöki tenyérbe. Röpködnek a héjak, gurul a labda. Ilyenkor jó magyar miniszterelnöknek lenni. Jó az is, hogy végül nem kellett látni, ahogy kitömik a Zöld Sasokat. Nem nagyon persze, de azért eléggé ahhoz, hogy lehessen tovább elmélkedni annak a magyar labdarúgásnak az állapotáról, amelybe oly sokat fektet be ez a kis magyar nép az adóforintjaiból. Hogy mennyit, azt igazából nem is tudjuk, mint ahogy azt sem, hogy mi végre. Az már nem tartozik a kis magyar népre. Meg lehet persze kérdezni…

ITT OLVASHATÓ