Szerző: Határátkelő
2018.07.22.
A kolumbiai Caño Cristales voltaképpen csak annyiban különbözik a Machu Picchutól vagy az Iguazú-vízeséstől, hogy többnyire helyi turisták látogatják. És iszonyatosan drága, miként a közeli La Macarena, ami ebben az esteben nem egy tánc, hanem az ország legdrágább városa – derül ki a Mirador posztjából.
„Kolumbia talán legizgalmasabb természeti képződményét, a Caño Cristalest, amit újabban egyszerűen csak a világ nyolcadik csodájaként aposztrofálnak.
Én 2011-ben már jártam az ötszínű folyónál, ami bár egészen hihetetlen élmény, azért messze nem olyan látványos, mint amilyennek az interneten keringő, agyonszerkesztett fotók mutatják. Ettől függetlenül mi is La Macarena felé utazunk tovább, már csak azért is, mert Eri még nem járt a folyónál.
Amíg Antonyék szedelődzködnek, addig Eri és én kisétálunk Playa Ricába, hogy keressünk egy camperót, ami hajlandó minket elfurikázni a városig. Mivel a caseriót alig ötven ember lakja, két opció adódik: a tejszállító és a faszállító.
A faszállító kocsija romokban, a tejesnek pedig délutánra fuvarja van a környező ranchekre, úgyhogy nem marad más, mint megvárni a líneát (így hívják Amazóniában a menterend szerinti camperókat), aminek érkezése 10 és 11 között várható.
A gond csak az, hogy a San Vicentéből induló 4x4-es terepjárók jellemzően tele vannak emberrel, elég nehéz lesz hatunkat becsomagolni a kocsiba. Szerencsére páran leszállnak Playa Ricánál, így lenne éppen helyünk, de a srácok a hangszereiknek köszönhetően olyan sok holmival utaznak, hogy félórás logisztikát igényel a platóra való felpasszírozásunk. Végül, ha nehezen is, de minden és mindenki a helyére kerül, indulhatunk.
Bár San Vicentétől idáig sem volt egy leányálom az út, de amit La Macarenáig kell átéljünk, azt nem kívánom senkinek. A szárazabb részeken a sofőr azt gondolja, hogy nyomni kell a gázt, mint az ökör, ennek hála úgy röpködünk a vasráccsal körbevett térben, mint szitokszó egy Fradi-Újpest meccsen. A folyók és mocsarak előtt lassítunk ugyan, de utána teligázzal vágunk át rajtuk, sóderrel és sárral meghintve az utasteret.
Három óra kocsikázás után végre feltűnnek a La Macarenát körbevevő táblahegyek, nem sokkal később pedig az egyik tepui tetején megpillantjuk a városka rádiótornyát. Olyan retkesen szállunk le a kocsiról, hogy La Macarenában az összes turista minket bámul, mikor végigsétálunk a főutcán szállás után kajtatva.
La Macarena úgy vált az elmúlt egy-két évben turistaparadicsommá, hogy tulajdonképpen nem vezet oda út (a San Vicente-i tortúrát ne nevezzük ajánlott útvonalnak).
Mindenki repülővel érkezik, ami nem olcsó mulatság. Bogotában az oda-vissza repjegyért simán legombolnak az emberről 400 dollárt, ami rendesen megszűri a Caño Cristales közönségét.
Ezer turistából csak egy külföldi, a többiek mind tehetős kolumbiaiak, akiknek a békekötés után tulajdonképpen kötelezővé vált La Macarena meglátogatása. Mit eredményezett mindez? Iszonyú árakat, amikhez foghatót még San Andrés szigetén sem tapasztaltunk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.