A NEMZETI EGYÜTT-NEM MŰKÖDÉS RENDSZERE FELÉ II.

MÉRCE BLOG
Szerző: VARGA 'NEFELEJCS' GERGŐ
2018.07.04.

Európa! Európa! – zengi a tömeg, ki tudja hányadszorra. Futball-rigmus humor kíséri a menetetet, egyre fáradtabban, bár még páran próbálkoznak azzal, hogy saját üzeneteiket a „tüntető-twitteren” keresztül megskandáltassák: megtapsoljuk magunkat, de az egész élmény disszonáns. Menetelünk az üres kormányzati épületek és boltok között. Néhány csoport próbálkozik azzal, hogy irányt adjon a tömegnek – így kötünk ki megint az Oktogonon, ahol a tétlenségbe olvad a közeli boltosok és az éjszakai utazóközönség frusztrációja.

Pedig amikor összegyűltünk, még volt egyfajta eufória, egy érzés, hogy most együtt vagyunk, hogy most tehetünk valamit, hogy most majd megmutatjuk: de az este végére fáradtak és céltalanok vagyunk, egymás közt szidjuk a beszélőket vagy a zenei kínálatot (vagy beszédek híján: hogy miért csak zene volt). A sajtóban még megnézzük, hogy mennyien voltunk, rajta vagyunk-e a képeken, sorra állítják át emberek a profilképeiket, majd a következő eseményen már ennyien se leszünk, míg az egész eseménysor vagy az ebből elstartoló kezdeményezés idővel érdektelenségbe fullad.

Ennek a jelenségnek az elméleti hátteréről szólt részben az előző cikk, (de ajánlom a témában még Éber Márkot, Krasznahorkai Emmát és Pap Szilárd Istvánt), viszont érdemes szót ejteni a tüntetésről, mint jelenségről és funkcióról, mert ebből felvázolható, hogy a következő években milyen lehetőségeink vannak az ellenállásra.

Az elmúlt években megszokott tömegjelenetek mind a szokott formulát követték:

1. a kormány bejelent valamit, ami ellenérzést vált ki a sajtóban, ellenzékben és a közvélemény egy részében,

2. valaki bejelent egy demonstrációt facebookon

3. összegyűlünk, tüntetünk, meghallgatjuk a beszédeket, hazamegyünk

4. nem igazán történik semmi (a Netadó pedig a hülye kivétel, ami erősíti a szabályt, nem pedig az etalon)

Ez az ismétlődő jelenet csak úgy lett mérhetővé, hogy hányan jelentek meg: de a hatalom láthatólag akárhány embert képes ignorálni. Ez részben ahhoz vezetett, hogy a tavalyi diskurzus egy részét az erőszakmentesség kérdése ölelte fel – tévesen, hisz ami ezeket összeköti, az a tüntetések szerepének egy téves megfogalmazása.

Nem feltétlen egyéni hibákról van szó persze – amennyire a magyar közvélemény értesül a világszerte lezajló tüntetésekről, azok általában mind a „jó nép” vs. „gonosz satrapa” felosztásban történtek, sokszor függetlenül a kontextustól, azt az illúziót keltve (és kergetve), hogy az elégséges mennyiségű, és fotókon jól prezentálható tömeg formája elég a Jó győzelmének lényegéhez...

ITT OLVASHATÓ