A KÖLTŐ BÁTORSÁGA - (KÁNYÁDI SÁNDOR HALÁLÁRA)

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: MARKÓ BÉLA
2018.06.29.

Volt egyszer egy költő, aki hitt a vers mondhatóságában, hitt a nyelv egyedülvalóságában, hitt a pontos fogalmazásban. Csupa korszerűtlen dologban hitt ez a költő. De ismerjük be, Kányádi Sándortól, a korszerűtlen, vagyis kortalan poétától talán éppen azt irigyeltük, hogy hitt abban a költőszerepben, amiben mi magunk már nem mertünk hinni. Propagálta is fáradhatatlanul a maga hitét, elsősorban a gyermekek között, iskoláról iskolára, akkora kisugárzással, hogy ahányszor hallgathattam, én is bizakodni kezdtem. Sokkal inkább, mint amikor a hivatásos meggyőzőemberek, papok vagy politikusok beszélnek hozzám.

Kortalan ez a poézis, mert benne ismét egybecsukódik mindaz, amit a huszadik század esztétikája – annyi történelmi tragédia hatására – igyekezett elválasztani: költőt a költészettől, valóságot a verstől. Lelkünk rajta, figyelmeztetett volna Kányádi Sándor, de Erdélyben most más a feladat – jaj, miket mondok már megint –: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint.” Nagy költészet sokféleképpen születhet persze. Például az elődökkel való teljes szakításból, de akár az óvatos kritikából is. Kányádi Sándor egy harmadik utat választott, jellegzetesen erdélyi élet- és alkotásmintát: a legjobbak integrálása és folytatása. Szintézisnek is mondhatnánk, csak ne képzeljük a szintézist valamiféle dús szövegnek, netán mozaiknak. Költészete egyszerre színes és szikár: a képgazdag Tamási éppúgy benne van, mint a pengeéles Kós Károly. És az újdonság? Igen, ezen múlott végül is minden. Hogy nagy korszakváltó könyve 1970-ben – lírai korszakról van szó, de ez a hatvannyolcas társadalmi-politikai reményekkel is egybeesik –, a Fától fáig nemcsak a két világháború közti Dsida vagy Áprily, hanem a Kányádinál is fiatalabb Szilágyi Domokosék törekvéseiből is felhasználja mindazt, ami később maradandónak bizonyul. Térben, időben, irányzatokban is érzékeny összegezés az egyébként nagyon fegyelmezett, nagyon takarékos Kányádi-költészet. Aki azt állítja, hogy a versben nem a precíz fogalmazás számít – akárcsak egy műszaki leírásban –, nem biztos, hogy érti a líra miben- és mirevalóságát. Ám segítségül hívhatunk egy látszólag szubjektív mércét, amely nálam bevált: kinek a sorai lettek részévé a múltról, jelenről és jövőről való tudásunknak. Talán Aranyt idézzük legtöbbször. Aztán József Attilát. De Kányádi Sándort is. Rövid versét az imént emlegetett Tamási Áronról vagy Kós Károlyról. Meg aztán – Istenem, megint milyen elcsépelt téma, valamirevaló költő finnyásan félretolja – lehet-e vajon többet mondani a szülőföldről annál, hogy: „a szívem kolumbusz árbockosárból / kiáltó matróza mikor / idáig érkezem // minden más táj csak óceán / ez itt a föld / a föld nekem.”

Mi tagadás, nem is tudnék, de nem is akarok az emberre és a költőre külön-külön emlékezni. Az emberre, aki Kolozsváron egy viszonylag „ideológiamentes” gyereklapnál lelt menedéket valamikor 1960-ban. Rosszul mondom: nem menedék volt ez neki, hanem olyan eszköz, amellyel igencsak bizonyította, hogy gyermekekhez szólni felemelő felelősség. Azt hiszem, sokan kezdtünk gyerekverset írni az ő hatására. Én is. Meg aztán a hetvenes-nyolcvanas években, ha Kolozsváron jártam, abban a szerkesztőségben éreztem otthon magam, ahol Kányádi Sándorhoz, Fodor Sándorhoz, Bálint Tiborhoz igazodhatott mindenki, akinek volt bátorsága a gyerekeknek írni. Apropó bátorság: igen, az irodalomhoz elsősorban tehetség szükségeltetik, de ez minden bizonnyal nem elég, kell melléje a küzdelem is emberi integritásunkért. A vesztesek is írhatnak jó verset. De Kányádi Sándor nemcsak megszenvedte, hanem meg is nyerte ezt a félelmetes küzdelmet: „a ház előtt egész éjszaka / ott állt egy terepjáró / égő féklámpákkal állt / mintha csak éppen akkor / érkezett volna mintha / éppen indulni akart volna”...

ITT OLVASHATÓ