Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2018.06.16.
A Kommunista Internacionálé hagyományához még kapcsolódó forradalmi kísérlet morális értelemben ekkor ért véget Magyarországon. A szovjet párt-, katonai és titkosszolgálati apparátus, az alája beosztott, Kádár és Münnich vezette, gyönge, népszerűtlen és megosztott, még igen aprócska MSZMP és az akkori, szélsőséges KISZ, a mindezeket kiszolgáló magyar ávó, ügyészség és bíróság a zsarnokság szokásos sémáit használta: szószegés, hamisítás, cenzúra, rágalmazás, brutalitás, Justizmord: „jogi” formájú, közönséges gyilkosság.
A forradalmat meggyalázó, poszt- és neosztálinista „történetírás” kliséit – „nacionalista ellenforradalom”, „burzsoá restauráció”, „szélsőjobboldali terror” – pozitív formában éleszti újjá a mai állami propaganda,
amely ’56-ban nem lát mást, mint szovjetellenességet (oroszgyűlöletet), antikommunizmust, a polgári rend (mi több, az egyébként soha nem létezett „horthyzmus”) föltámasztásának óhaját. Az ilyesmi epizodikusan előfordult az események margóján, de ideje se volt kibontakozni (ha egyáltalán kibontakozott volna). Az állami tulajdonnal, a munkásság vezető szerepével, a társadalmi egyenlőséggel azonosított „szocializmust” minden részvevő fönn akarta tartani, rokonszenves modellnek leginkább a titói, „különutas” Jugoszlávia tűnhetett föl.
A szörnyű Köztársaság téri mészárlás politikai jellege (ha volt) ismeretlen – az ávó iránti gyűlölet nem szorul magyarázatra –, bár elképzelhető, hogy „nyilas lumpenproletár elemek” szerepet játszhattak benne. Ámde se a forradalom és a Nagy Imre-kormány kommunista, szociáldemokrata, parasztpárti támogatóinak, se a reformértelmiségnek, se a munkástanácsoknak, se a demokratikus-szocialista diákoknak nem volt közük hozzá, márpedig ők adták a forradalom derékhadát és lényegét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.