Szerző: TÓTH CSABA TIBOR
2018.06.05.
A vita leginkább az egymás mellett való elbeszélés tipikus, baloldali esetének hatott, mint megoldások felvetésének. Mind Diószegi Nóra, mind pedig Turcsán Szabolcs gondolatmenetére talán a legegyszerűbben úgy tudnék reagálni, hogy én magam, 4 pontban megfogalmazom, hogyan ment szerintem félre a vita és az érvelés.
1. Az emberiességi minimumból engedni nem szabad, sőt, azt bővíteni kell
Diószegi Nóra cikke jogosan kéri számon az ellenzék egyes politikusain, hogy miközben a tranzitzónákban uralkodó állapotok ellen még nem emelték fel a szavukat, a választás után hirtelen kritikátlanul kerítéspártibbak lettek, mint Orbán. Ezekbe a zónákba – Röszkénél és Tompánál – a jelenlegi – tipikus módon – állandósított „krízishelyzet” miatt nem mehet be sem újságíró, sem a legtöbb jogvédő, csupán vallásos karitatív szervezetek és a Helsinki Bizottság jogászai látogathatják őket.
Az ott tartózkodó embereket megillető jogokat jelenleg sem az államgépezet, sem a politikai pártok nem kívánják teljes körűen garantálni. Minden magára valamit is adó baloldali ellenzéki feladata, hogy ügyüket a lehető legjobban képviselje, egyben megmutassa a társadalomnak, milyen konkrét következményei vannak annak, hogyan is alakul az ország menekültpolitikája.
Erre a problémakörre Turcsán vitacikkében konkrét válasz nincsen, a politikus ugyanakkor – zöld pártihoz méltó módon – egészen tisztán kifejti véleményét a „nagyobb egészről”, nevezetesen arról, hogy az ezúttal a gyors klímaváltozás okozta szárazságok, áradások nagyban hozzájárultak például a Közel-Kelet és Dél-Ázsia politikai kríziseinek kialakulásához. Ahol a hatalmi harcok és forradalmak végül az iszlamista, majd dzsihádista kezdeményezések megerősödéséhez vezettek; a terroristák által kialakított katonai ellátószervezet az állam teljes szétesésére, hiányára reagált – ilyen történet Iraké, Szíriáé,
Afganisztáné, de részben még Pakisztáné és Bangladesé is. Ugyanakkor ez részben válasz is Turcsán azon megjegyzésére, hogy helyes lenne élesen elválasztani a menekült és a gazdasági bevándorló fogalmát. Nem lenne az.
Ne tegyünk ugyanis úgy, mintha a politikai menedékjognál a menekülés fogalma hirtelen megállna. Ilyesmire valójában olyan ember szánja rá magát, aki már jóformán képtelen a saját hazájában megélni, ezért felvállalja az a rengeteg huzavonát, megaláztatást és egzecíroztatást amely azzal jár, hogy máshol próbáljon letelepedni .
Ha bármi esélyt látna arra, hogy ilyen megpróbáltatások nélkül is boldogulhasson, esze ágában sem lenne útra kelni, pláne gumicsónakon a Földközi-tengerre szállni, és naivitás azt hinni, hogy ez máshogyan van.
Mint ahogy mindig visszás, ahogy a média olykor idealizálja a menekülteket (holott sem nem jobbak, sem nem gonoszabbak, sem nem „egzotikusabbak”, mint mi, csak éppen jóval nagyobb bajban vannak), Turcsán is elmoralizálja a problémát, amikor megkérdezi, miért kéne nekünk „nagylelkűbbeknek lennünk”, mint a börtönszigetet üzemeltető Ausztrália, ha mi szegényebb ország vagyunk, mint a bajok okozóinak nyugati államai?
Ezzel viszont nem jutunk sehová, ha nincsen racionális talaja a jelenlegi nyugati menekültpolitika felé forduló kritikánknak. Akármelyik oldalon is állunk, be kell látnunk, hogy érzelmi alapú érveinket a másik fél nem fogja elfogadni. Ezért jóval többet kell állítanunk, minthogy mi jó emberek akarunk lenni, tiszta lelkiismerettel, vagy hogy mi nem ezt érdemeltük történelmi helyzetünknél fogva. A földrajz ugyanis olyan, hogy mi is ott vagyunk a nyugat-balkáni útvonalon...
Erre a problémakörre Turcsán vitacikkében konkrét válasz nincsen, a politikus ugyanakkor – zöld pártihoz méltó módon – egészen tisztán kifejti véleményét a „nagyobb egészről”, nevezetesen arról, hogy az ezúttal a gyors klímaváltozás okozta szárazságok, áradások nagyban hozzájárultak például a Közel-Kelet és Dél-Ázsia politikai kríziseinek kialakulásához. Ahol a hatalmi harcok és forradalmak végül az iszlamista, majd dzsihádista kezdeményezések megerősödéséhez vezettek; a terroristák által kialakított katonai ellátószervezet az állam teljes szétesésére, hiányára reagált – ilyen történet Iraké, Szíriáé,
Afganisztáné, de részben még Pakisztáné és Bangladesé is. Ugyanakkor ez részben válasz is Turcsán azon megjegyzésére, hogy helyes lenne élesen elválasztani a menekült és a gazdasági bevándorló fogalmát. Nem lenne az.
Ne tegyünk ugyanis úgy, mintha a politikai menedékjognál a menekülés fogalma hirtelen megállna. Ilyesmire valójában olyan ember szánja rá magát, aki már jóformán képtelen a saját hazájában megélni, ezért felvállalja az a rengeteg huzavonát, megaláztatást és egzecíroztatást amely azzal jár, hogy máshol próbáljon letelepedni .
Ha bármi esélyt látna arra, hogy ilyen megpróbáltatások nélkül is boldogulhasson, esze ágában sem lenne útra kelni, pláne gumicsónakon a Földközi-tengerre szállni, és naivitás azt hinni, hogy ez máshogyan van.
Mint ahogy mindig visszás, ahogy a média olykor idealizálja a menekülteket (holott sem nem jobbak, sem nem gonoszabbak, sem nem „egzotikusabbak”, mint mi, csak éppen jóval nagyobb bajban vannak), Turcsán is elmoralizálja a problémát, amikor megkérdezi, miért kéne nekünk „nagylelkűbbeknek lennünk”, mint a börtönszigetet üzemeltető Ausztrália, ha mi szegényebb ország vagyunk, mint a bajok okozóinak nyugati államai?
Ezzel viszont nem jutunk sehová, ha nincsen racionális talaja a jelenlegi nyugati menekültpolitika felé forduló kritikánknak. Akármelyik oldalon is állunk, be kell látnunk, hogy érzelmi alapú érveinket a másik fél nem fogja elfogadni. Ezért jóval többet kell állítanunk, minthogy mi jó emberek akarunk lenni, tiszta lelkiismerettel, vagy hogy mi nem ezt érdemeltük történelmi helyzetünknél fogva. A földrajz ugyanis olyan, hogy mi is ott vagyunk a nyugat-balkáni útvonalon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.