Szerző: LENGYEL LÁSZLÓ
2018.06.03.
Ezt írta Ady A Tűz márciusában. Megint itt élünk basák és buták közepette.Egy harmadik, súlyos választási vereség után nincs más teendő, mint meghallgatni feleséget, gyereket, barátot: ennek nem volt, nincs és nem is lesz értelme. Hazamenni, lefeküdni, a fal felé fordulni, várni a véget, a sűrű homályba bukót. Vagy számba venni a vereség strukturális, stratégiai és taktikai okait, s levonni belőle a szükséges következtetéseket. Megállítani a futó csapatokat. Nem túlélni – élni. Basák és buták közepette civilizált embernek maradni.
Basák és buták közt
A strukturális okok lesújtók. Az a ’89 utáni Magyarország, amelynek társadalma fokról-fokra nyitottabbá vált, a Nyugat felé közeledett. A kádári puha diktatúrából fél-liberális fél-demokráciává, decentralizált jogállammá és felemás, magántulajdonon alapuló piacgazdasággá lett. 1995 és 2001 között fenntartható gazdasági növekedést produkált. Azóta társadalma bezárult és kirekesztővé vált. Az ország gyorsulón szánkázik lefelé a centralizált, vezérelvű, orbáni puha diktatúrában egy keményedő diktatúra irányába. Először elitjeiről bizonyosodott be, hogy
nem érdekeltek a társadalom, a gazdaság nyitottságában, szabadságában és modernizációjában, majd az elitjeitől félrevezetett és nevelt társadalom jutott el a szabadság és a nyugatosodás elvetéséig. Ha a 80-as évek közepétől egy modernizációs kisebbségnek sikerült a társadalmi többséget, a homo kadaricust megnyernie, hogy a Kádár-rendszer bensőséges tekintélyi rendszerét váltsa fel valami újra és másra, most az Európa- és modernizáció-ellenes többség választ magyar különutat, zárja be a modernizációs kisebbséget Budapestre és néhány nagyvárosba. Talán ez a hanyatlás, ez a magyar és kelet-európai út a természetes, a normális főutunk és a ’89-es rendszerváltás, az átmeneti nyugatosodás a kivétel. Olyan mellékutca, amely Nyugatra indul és mindig Keletre ér.
Strukturális jelenség a tulajdonok és a személyiségi jogok évszázados bizonytalansága a központosított állammal szemben. Sem a személyt, sem tulajdonát nem védelmezi jog, és ez a védtelenség beivódott a magyar tudatba és érzületbe. Mások tulajdonának megszerzése, jogainak megsértése a hatalommal élés, nem pedig visszaélés, a törvénytelenül megszerzett javak járnak az uralkodó kasztnak. A politikai osztály ismét hozzászoktatta a társadalom tagjait, hogy gazdagodásuk és boldogulásuk nem tőlük maguktól, hanem a politikától, a patrónus-kliens viszonytól függ. A társadalom "normális viselkedése", hogy Magyarország második legnagyobb városa, Debrecen, önként és kéjjel megválasztotta az ország második legkorruptabb politikusát újra patrónusának: szerezz magadnak, hogy nekünk is szerezz! Nem falu és nem kisváros, nem tanulatlan és megfélemlített, szavazófülkéhez vezetett szavazók, hanem tanult, mindenről tudó magyarok mutatták meg országnak és világnak: a Nagytemplom és Kossuth Debrecene, a magyar kálvinista Róma a "lopj, hogy lophassak" képviselőjére szavaz. Védd meg a rablott holmimat, tartsd fenn a megszerzett jószágomat, nehogy visszajöjjenek, akiktől mindezt elraboltam! Minden nép olyan vezetőt kap, amilyet megérdemel!
1867 és 1990 között, soha politikai ellenzék parlamentáris úton nem juthatott hatalomra, így az egyetlen, érdekkijáró állampárt-pártállam és a háta mögül egyeduralkodó kaszt, illetve a gyenge, szétesett, saját szerepét nem tudó ellenzék a magyar politikai szerkezet állandó jellemzője. Elegendő idő és tapasztalat lehetett-e az 1990 és 2010 közötti parlamenti váltógazdaság ahhoz, hogy a pártok és politikusok bebizonyítsák a parlamenti váltógazdaság fölényét az autokrata, egyközpontú döntéshozatal felett, vagy a magyar társadalom arról győződött meg, hogy e pártok és politikusok nem őt, nem érdekeit és értékeit, hanem saját magukat képviselik, és ezért visszavágynak a nép vezéréhez, a központosított hatalomhoz?
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.