LÉTEZIK A MIDLIFE CRISIS, VAGY CSAK A GONDJAINK SZAPORODNAK?

QUBIT
Szerző: DIPOLD ÁDÁM
2018.06.19.

Az életközepi válságra sokan a középkorúság természetes velejárójaként tekintenek, pedig a jelenséget nem is olyan régen, 1957-ben címkézték fel. Bár rengetegen hisznek a létezésében, a midlife crisis talán csak egy társadalmi konstrukció.

Elliot Jaques kanadai pszichológus 1957-ben több nagy művész életművének áttekintésekor döbbent rá: az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutunk, ráébredünk, hogy mi is halandók vagyunk, valamint arra is, hogy az életünk üres és jelentéktelen egy Harley-Davidson Street Glide Special nélkül. De lehet, hogy a hírhedt életközepi válság, a midlife crisis csak mítosz, és valójában soha nem érezzük jobban magunkat, mint középkorúan?

Kovács Réka klinikai szakpszichológus szerint azt semmiképpen nem állíthatjuk, hogy természetszerű lenne az életközepi válság egy bizonyos életkorban, bár az elképzelhető, hogy egyesek krízisként élik meg azokat a kihívásokat, amelyek elkerülhetetlenek ebben az életszakaszban – ilyen lehet például a szülők halála, a megrendült egészségügyi állapot vagy a gyerekek kirepülése.

Jaques annak idején körülbelül száz kliens vizsgálata után mutatta be elméletét a Brit Pszichoanalitikus Társaság bizottságának. Egy harminchat éves páciens szavaival foglalta össze a midlife crisis állapotát: „mindeddig felfele mentem, és csak az eget láttam magam előtt, de most úgy érzem, hogy elértem a hegycsúcsot, innen már csak lefelé van, a lejtő alján pedig ott vár a halál”.

A bizottság nem fogadta kitörő lelkesedéssel Jaques elméletét – ennek Melanie Klein brit gyermekpszichológus szerint az lehetett az oka, hogy nem igazán tudtak mit kezdeni a halál témájával. Maga a kifejezés sem került be a köznyelvbe egészen 1965-ig, amikor Jaques Death and the Mid-life Crisis címmel közreadott egy tanulmányt a témában. Ekkor már senkit nem zavart a halál kérdésköre: az életközepi válság úgy robbant be a köztudatba, hogy sokan egyenesen ugyanolyan természetesnek tartották, mint a dackorszakot a gyerekkorban.

Egy 1971-es New York Times-cikk „férfi menopauzaként” emlegette a jelenséget, egy évvel később pedig egy amerikai kormányzati jelentés arra a veszélyre hívta fel a figyelmet, hogy az életközepi válság hatására több, a harmincas évei végét taposó dolgozó halhat meg, ami káros hatással lehet a munkaerőpiacra.

A népszerűséget nem is annyira Jaques publikációja hozta meg a jelenség számára, mint egy újságíró munkája: Walter Pitkon a Life Begins at 40 című könyvével már 1933-ban megteremtette a piaci igényt arra, hogy beszéljünk a középkorúság válságáról, még akkor is, ha nem létezik. A jelenség a mainstreambe végül Daniel Levinson amerikai pszichológus könyvével, a Seasons of a Man’s Life-fal került be: ő úgy gondolta, hogy a középkorú férfiak (ő negyven és negyvenöt év közé helyezte ezt az időszakot) gyakrabban szenvednek az életközepi válságtól, mint hogy tünetmentesen átvészeljék ezt az időszakot...

ITT OLVASHATÓ