ESTERHÁZY ORSZÁGA

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: GOMBÁR CSABA
2018.06.09.

...Hogy Esterházy Péter írásmódja mennyire intellektusserkentő, arra egy rövid írásából három példát is veszek. Arról az írásról van szó, amelyet az Írószövetségből 2011-ben történt kilépéséhez fűzött. Az eset aktualitásai, ha a kortársak számára érdekesek is, elhanyagolhatók; maga a szöveg megszületésének apropója és körülményei nélkül is maradandó és gondolkodásra késztető. A szerző egy helyütt megjegyzi, hogy az íróféléknek illik tisztában lenni a szavak jelentésével, ráadásul még a szavak és a fogalmak különbségével is. Ő maga inkább szavaink értelmének tisztítására összpontosított – és jól tette –, de nagyon is tisztában volt a fogalmak elvontságának jelentőségével, amit sem beszédben, sem írásban nem mellőzhetünk. A fogalmak alkotása közben ugyanis – nézünk, látunk, észlelünk, elvonatkoztatunk, hogy fogalmat alkossunk valamiről – szükségszerűen eltávolodunk az élő valóságtól, hogy aztán sokszor ne legyünk képesek észben tartani, hogy ezek a fogalmak csak olyanok, „mintha” maguk is az általuk leírt valóság lennének. Fogalmaink így sokszor rabul ejtik enmagunkat is. És ez ki is tetszik, amikor ebben az írásában Esterházy Péter tollhegyre tűzi a populizmust. Jómagam kerülöm a populizmus fogalmát, mert bármennyit hallok is a jobboldali, majd a baloldali, újfent meg még akár liberális stb. populizmusról, azon túl, hogy demagógiára, néphülyítésre utal, a ma észlelhető sokágú és radikális tömegjelenségek megnevezésére mégsem tartom találónak, nem mond többet a demagógia klasszikus fogalmánál. Esterházy Péter nem volt ennyire bátortalanul tartózkodó, hanem telitalálatnak tetszően azt írja, hogy a populizmus nem más, mint „definitive a gondolkodás felfüggesztése”. Ezen elgondolkodtam – és nem értek egyet. Az úgynevezett józan középről, az egész euroatlanti térségben fogyatkozó, eleddig liberálisnak vett középről nézve a többféle népbolondító radikális demagógia valóban a gondolkodás felfüggesztésének látszik. Máshonnan és másként tekintve azonban nagyon is észszerű lehet például az elitellenesség, már csak a rohamosan növekvő társadalmi egyenlőtlenségek miatt is. Továbbá figyelembe veendő, hogy a demokratikus állapotok, akár a szólásszabadság miatt is, mindig és mindenhol bő teret engednek a démosz szédítésének, bolondításának; a nem demokratikus állapotok pedig csak annyiban különböznek ettől, hogy ott szűrtebb a demagógia, és jobbára csak a főhatalom szeret, tud és képes élni vele. Úgyhogy azt kell mondanom, a demagógia bizony politikailag konstans jelenlévő. Valamennyire mindig van – manapság leginkább az úgynevezett identitáspolitika megjelenéseiben. Így tekintve a populizmust, vagyis mint korunk délibábos, éppen divatos demagógiáját, abban éppen nem a gondolkodás függesztődik fel, hanem csak a magát liberálisnak tartó, józan közép szembesül vágya – hogy ugyanis az észnek illene uralnia a világot – nem teljesülésével; ez aztán minduntalan megrökönyödést okoz a felvilágosodás racionalizmusának hübrisze miatt.

Ugyanebben az írásban Esterházy Péter felfigyel a fajvédelem fogalmára is, rámutatva arra, hogy a fajvédelem nem azonos az antiszemitizmussal – noha abban nyilvánul meg, tehetjük hozzá némileg léha megfogalmazással. Hasonlóan az előző részhez, itt is megálltam a gondos és pontos szöveg olvasásában, és elgondolkodtam, késztetve lévén a szerző által. A faj szó magyarul a XX. század első felében jórészt a nemzet szinonimájaként volt használatos. Adynál például, majd az uralgó köznyelvben stb. És így a fajvédelem szótárilag más jelentésű, mint a fajgyűlölet, de hiába, mert a történelem és a köznyelv összemosta a kettőt. A hazafiság és a nacionalizmus esetében fülre ugyan érezzük a különbséget, ha nem tudjuk is, hogy a gyakorlatban hol kellene lennie a választóvonalnak a kettő között, avagy van-e egyáltalán – de a fajvédelem (eredendően nemzetvédelem) és a fajgyűlölet rokon értelmű szavakká lettek. Hadd utaljak itt egy velünk élő történelmi példára, a Magyar Közösség nevű mozgalom súlyos elítélésére az 1947-es, az országunk sorsát fordító úgynevezett köztársaságellenes összeesküvési perben. És azért utalok, mert a jelentésváltozással, majd politikai erőszakkal azonos értelművé tett fajvédelem, fajgyűlölet szavak is talán okai annak, hogy méltatlanul estek ki a közemlékezetből a kivégzettek, a százával elítéltek és a vagy ezernyi, évtizedekre listázott és megbélyegzett ember. Az alaptalan vádnak máig hatóan sikerült elérnie, hogy a háború alatti németellenes ellenállókat és embermentőket, akik a Magyar Közösség tagjai voltak, saját megnevezésűen fajvédőknek, ohne zsanér fajgyűlölőknek tekintsük. A szavak félelmetesek. A szavak veszélyesek. Esterházy Pétertől megnyugtató mondatokat olvashatunk.

És még két „apróságról” röviden: Esterházy Péter katolicizmusáról és grófi származásáról.

Nos, a grófi származás. Egy repülőúton – említi egyik írásában – észleli a szerző, hogy a turistaosztályon, ahol ő is van, nincs újság (csak a busi­ness classon). Megkérdi a légikisasszonyt, hogy kaphatna-e esetleg ő is. „Azonnal utánanézek, gróf úr” – jön a mosolygós válasz. „Mi a bánat?” Honnan jut ennek a fiatal lánynak vagy asszonynak eszébe ez a grófság – horkan fel szerzőnkben a republikánus. Csak hát nemcsak történelmi családneve közismert nemzetközileg, hanem szabadelvű közéleti megnyilvánulásai miatt fizimiskája is – így érthető a felismerés. Valamikor az 1970‑es évek elején történt Londonban, hogy ottani magyar értelmiségiek, Czigány Loránd, Péter László, Sárközy Mátyás, Siklós István társaságában szóba került egy bécsi találkozásuk Esterházy Péterrel, aki egyikük kocsijába ülve így szólt: „No, akkor hajtson, fiam.” Ez a társaság kedvtelve ismételgette a történetet, s címezték gróf úrnak Esterházyt a jobbágyi alázat leghalványabb árnya nélkül. Számukra, akik Cs. Szabó és Szabó Zoltán köréhez tartoztak, úgy éreztem, az Esterházy családnév és a grófi cím a magyar történelem rezdülését, a hazájukat jelentette – és jelentheti ma is sokaknak.

Az olvasó könyvében jó pár alkalommal említi a szerző katolikusságát. És ez szokatlan. Miközben egyre gyakrabban találkozhatni publicisztikát, tárcát, miegymást írók körében a keresztény vagy zsidó hitük nyilvános kihirdetésével, a katolikusságot külön nem szokták emlegetni. Már jó száz éve is megszokott volt szinte, hogy a katolikus egyház a maradiság, a feudalizmus, a sötétség, sőt a hazafiatlanság sorában említtetik, jelentősen különbözve e téren a más egyházakról alkotott véleményektől. A keresztényi hit helyeslő ismételgetésén belül paradox módon a katolikus egyház régóta társadalmi bajaink egyik Prügel­knabéja. Esterházy Péter sem fukarkodik írásában a hibák említésével – de félreérthetetlenül katolikusként...

ITT OLVASHATÓ