Szerző: BOLYKI LÁSZLÓ
2018.06.14.
A helyzet tarthatatlanságáról
Sokat vekengünk arról, hogy milyen szörnyű állapotban van a mai magyar közélet, hogy milyen mérgező légkör és alpári hangvétel uralkodik a közbeszédben. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen a közbeszéd légkörét meghatározó, úgynevezett értelmiségi réteghez tartozók legtöbbje is ezen a hangon szólal meg, ebben a toxikus légkörben tematizálja és értelmezi a velünk és körülöttünk történő eseményeket. A politikusok, újságírók, megmondóemberek, véleményvezérek többsége már eleve ingerülten, sértődötten, közönségesen és agresszíven kommunikál, a közéleti tartalmak fogyasztói, az internetes szubkultúra nick-nevek mögé bújó fotelhősei pedig ezt lelkesen, megkétszerezett intenzitással fröcsögik vissza a kommentfalakra. Így aztán kialakul egy lefelé húzó sötét örvény, amiben folyamatosan cirkulál a lélekmérgező, bűzös trutyi.
Nem a kispolgári erkölcscsősz, vagy a naiv széplélek szól belőlem, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy a politika, és az arra reflektáló közbeszéd nem babazsúr, hanem egymással szembenálló erők és vélemények kőkemény ütközőterepe. Nem is azt várnám el, hogy eltartott ujjal, kényeskedve kommunikáljunk egymással, hogy választékos irodalmi nyelvezetet használjunk a közéleti vitákban, de ha csak a sportra gondolunk, látnunk kell, hogy a legkeményebb csatákat is meg lehet vívni nemes küzdelemben, ahogy gyomorforgató sportszerűtlenséggel is. Egy ökölvívó ugyanúgy azzal a céllal lép a ringbe, hogy a másik arcát a lehető legpépesebbre verje, ahogy egy kocsmai bunyóban részt vevő részeg – a különbség a hogyanban van. Ha a ringben (azaz egy szimbolikus harcmezőn), egymást ellenfélként tisztelve, kölcsönösen elfogadott szabályok mentén, a sportszerűség keretei közt történik a bunyó, azt ökölvívásnak hívjuk, és egy méltán népszerű olimpiai sportágról beszélünk. Ha viszont a lehányt bárpult és a bűzölgő klozet közt, trágárul üvöltözve, asztalokat borogatva, egymás felmenőit emlegetve kívánják átrendezni egymás arcberendezését a szembenálló felek, azt garázdaságnak hívjuk, és nagy eséllyel börtönbüntetés jár érte.
Sajnos a körülöttünk kialakult légkör inkább az utóbbihoz hasonlít, és ebben az értelmiségi rétegnek elévülhetetlen érdemei vannak. Abban pedig a társadalom is felelős, hogy mindezt nem csupán eltűri, de a közbeszédben és a világháló közösségi felületein egymást túllicitálva visszhangozza, cirkulálja.
Csak egyetlen példa, melyen keresztül jól szemléltethetjük, hol is tartunk most. Vajon rá tudunk-e még csodálkozni arra a megdöbbentő tényre, hogy az elmúlt évek egyik közéleti, sőt, már-már szakpolitikai kulcsszava a “G-nap”? Gondoljuk át, hogy honnan származik a kifejezés, ízlelgessük, hogyan lett egy alulmúlhatatlanul közönséges megnyilvánulásból általánosan elfogadott közéleti toposz, hogy végül politikai krédóként transzparensekre festve aláálljanak emberek. De most tényleg!
Politikai beállítódástól függetlenül: hogy létezik az, hogy egy összevizelt nadrágban és súlyosan alkoholos állapotban előadott trágárság (mely szerint egy közéleti szereplő szerint egy másik közéleti szereplő egy, hogy is mondjam, hímivarsejt) ekkora karriert futhatott be a médiában, majd a közélet valamennyi fórumán?! Ez tényleg egy kritikai észrevétel? Valóban reagálni kellett rá, sőt, kanonizálni az örökkévalóság számára? Aztán hasonlítsuk össze a mi “G-napunkat” a 20. századi történelem egyik leghíresebb, legdicsőségesebb eseményét jelölő “D-day” kifejezéssel, és éljük át a mindent elöntő szekunder szégyent…
Sokat vekengünk arról, hogy milyen szörnyű állapotban van a mai magyar közélet, hogy milyen mérgező légkör és alpári hangvétel uralkodik a közbeszédben. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen a közbeszéd légkörét meghatározó, úgynevezett értelmiségi réteghez tartozók legtöbbje is ezen a hangon szólal meg, ebben a toxikus légkörben tematizálja és értelmezi a velünk és körülöttünk történő eseményeket. A politikusok, újságírók, megmondóemberek, véleményvezérek többsége már eleve ingerülten, sértődötten, közönségesen és agresszíven kommunikál, a közéleti tartalmak fogyasztói, az internetes szubkultúra nick-nevek mögé bújó fotelhősei pedig ezt lelkesen, megkétszerezett intenzitással fröcsögik vissza a kommentfalakra. Így aztán kialakul egy lefelé húzó sötét örvény, amiben folyamatosan cirkulál a lélekmérgező, bűzös trutyi.
Nem a kispolgári erkölcscsősz, vagy a naiv széplélek szól belőlem, hiszen tisztában vagyok azzal, hogy a politika, és az arra reflektáló közbeszéd nem babazsúr, hanem egymással szembenálló erők és vélemények kőkemény ütközőterepe. Nem is azt várnám el, hogy eltartott ujjal, kényeskedve kommunikáljunk egymással, hogy választékos irodalmi nyelvezetet használjunk a közéleti vitákban, de ha csak a sportra gondolunk, látnunk kell, hogy a legkeményebb csatákat is meg lehet vívni nemes küzdelemben, ahogy gyomorforgató sportszerűtlenséggel is. Egy ökölvívó ugyanúgy azzal a céllal lép a ringbe, hogy a másik arcát a lehető legpépesebbre verje, ahogy egy kocsmai bunyóban részt vevő részeg – a különbség a hogyanban van. Ha a ringben (azaz egy szimbolikus harcmezőn), egymást ellenfélként tisztelve, kölcsönösen elfogadott szabályok mentén, a sportszerűség keretei közt történik a bunyó, azt ökölvívásnak hívjuk, és egy méltán népszerű olimpiai sportágról beszélünk. Ha viszont a lehányt bárpult és a bűzölgő klozet közt, trágárul üvöltözve, asztalokat borogatva, egymás felmenőit emlegetve kívánják átrendezni egymás arcberendezését a szembenálló felek, azt garázdaságnak hívjuk, és nagy eséllyel börtönbüntetés jár érte.
Sajnos a körülöttünk kialakult légkör inkább az utóbbihoz hasonlít, és ebben az értelmiségi rétegnek elévülhetetlen érdemei vannak. Abban pedig a társadalom is felelős, hogy mindezt nem csupán eltűri, de a közbeszédben és a világháló közösségi felületein egymást túllicitálva visszhangozza, cirkulálja.
Csak egyetlen példa, melyen keresztül jól szemléltethetjük, hol is tartunk most. Vajon rá tudunk-e még csodálkozni arra a megdöbbentő tényre, hogy az elmúlt évek egyik közéleti, sőt, már-már szakpolitikai kulcsszava a “G-nap”? Gondoljuk át, hogy honnan származik a kifejezés, ízlelgessük, hogyan lett egy alulmúlhatatlanul közönséges megnyilvánulásból általánosan elfogadott közéleti toposz, hogy végül politikai krédóként transzparensekre festve aláálljanak emberek. De most tényleg!
Politikai beállítódástól függetlenül: hogy létezik az, hogy egy összevizelt nadrágban és súlyosan alkoholos állapotban előadott trágárság (mely szerint egy közéleti szereplő szerint egy másik közéleti szereplő egy, hogy is mondjam, hímivarsejt) ekkora karriert futhatott be a médiában, majd a közélet valamennyi fórumán?! Ez tényleg egy kritikai észrevétel? Valóban reagálni kellett rá, sőt, kanonizálni az örökkévalóság számára? Aztán hasonlítsuk össze a mi “G-napunkat” a 20. századi történelem egyik leghíresebb, legdicsőségesebb eseményét jelölő “D-day” kifejezéssel, és éljük át a mindent elöntő szekunder szégyent…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.