Szerző: FÖLD S. PÉTER
2018.06.17.
Rengeteget hajtott, hogy nekünk mindenünk meglegyen, de abban az időben még így sem lehetett sokat keresni. Azért azt lehet mondani, hogy, ellentétben sok iskolai társammal, tisztes jómódban éltünk.
A húgommal mi voltunk a doktor bácsi gyerekei, a Wesselényi utca környékén a legtöbb gyereknek ő volt a doktorbácsija. (Ma háziorvosnak mondják.) A jóságos doktorbácsi, aki bármikor kiment a lázas gyerekhez, és aki, ha látta, hogy a családnak nincs pénze orvosságra, még a gyógyszert is kiváltotta helyettük.
1956-ban ötéves voltam, valamit már felfogtam az eseményekből. Persze nem azt, hogy mi miért történik, de annyit mindenképpen, hogy háború van. Le kellett mennünk a pincébe, amit mi gyerekek egy ideig élveztünk, és nem értettük, hogy a felnőttek miért nem tudnak velünk együtt örülni.
Apám néhány napig nem volt velünk. Csepelen rekedt a munkahelyén, és nem tudott hazajönni, mert már nagyon keresték azok, akik 1944-ben is szerették volna megtalálni.
1956-ban és 57 elején sokan disszidáltak a környékünkről. Ennek elsősorban mi, gyerekek láttuk hasznát. Meg valamennyire anyám is. Évekig kaptunk ugyanis csomagokat, elsősorban a húgom és én lettünk gazdagabbak játékokkal.
Amerikából, Kanadából, Ausztráliából, Izraelből jöttek a pakkok – attól függően, hogy apám korábbi kis pacienseinek a szülei hova „migráltak” Magyarországról. Hálásak voltak a jó doktor bácsinak, még talán dicsekedtek is egy kicsit, hogy bár annak idején gyógyszerre sem futotta nekik, most már játékot is küldhetnek a doktor bácsi gyerekeinek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.