Szerző: L. RITÓK NÓRA
2018.06.13.
Így járt először a TV, a fekete-fehér készülékek hulláma már a múlté az adományozásban, aztán jöttek a „nagy karosszériás” színes televíziók, mikor a síkképernyős tv bejött, no meg a régi számítógép-monitorok, nem a sík, hanem az a nagy, ami a fél asztalt elfoglalta, a videólejátszók, a videókazettákkal, a magnókazetták, a lejátszókkal. Ma már a dvd-lejátszók is ebbe a csoportba tartoznak, az internetről minden egyszerűen, gyorsan letölthető, akár zene, akár kép.
Akik adják, mert ők lecserélték, mert nekik a modernebb kell, nem nagyon értik, mikor nemet mondunk ezekre. Mert sajnálják kidobni, hiszen még jó minden, csak már idejétmúlt. És nem értik, hogy azt miért nem fogadják kitörő lelkesedéssel a szegénységben élők.
Nem gondolnak bele, hogy a modern kor a szegénységben is jelen van, és a fogyasztói világ üzenete ott éppúgy hat, mint náluk. Ők is arra vágyakoznak, ami trendi, hiszen ezek üzenik mindenki számára, „ehhez a világhoz tartozol”, ezek az áhított „modernség” és a „jólét” attribútumai.
Persze furcsa ezt összerakni az aligbútorozott szobákkal, a fürdőszoba hiányával, a sokszor 19. századi túlélési megoldásokkal. De a 21. század már csak ilyen, annak is mobiltelefon van a kezében, aki szakadt papucsban jár, és ott a plazmatv is a lakhatási szegénységben. És mi, a „másik világból”, azt gondoljuk, ez felfoghatatlan, azt mondjuk, lám, ezért nem haladnak egyről a kettőre… és szerintünk nem így kellene.
Mert szerintünk nekik is apró lépésekkel kellene haladni a modern kor felé, betartani azokat a lépcsőfokokat, amiket a technika fejlődése diktált, mert mi, akik megengedhettük magunknak, azon haladtunk. És úgy véljük, ez a normális, így kell haladni, az első, régi számítógépektől a tablet vagy az okostelefon felé, emlékszünk, hogy örültünk az első gépnek, hát örüljön így az is, akinek erre akkor nem volt lehetősége, örüljön most ennek, akkor is, ha a felgyorsult világ már mást diktál.
És nem értjük, miért akar tabletet a régi számítógép helyett, miért nézegeti fejét vakargatva az adományba kapott egész asztalt elfoglaló hatalmas tv-dobozt, és egyenesen pimaszságnak érezzük, amikor megkérdezi, hogy nincs-e hozzá távirányító… Nehogy már a legmodernebb kelljen neki!
Emlékszünk, a mi gyerekeink, este, lefekvéskor, a csendes szobában milyen élvezettel hallgatták a mesekazettákat. És azt gondoljuk, ez így működik ott is, ahol nyolcan alszanak együtt, ahol az alapzaj is nagyobb annál, mint amiben mi élünk, ahol soha, senki nem mesélt, és nem is hallgatott mesét. Bevallom, a kapcsolatrendszerünkben levő családok egyikében sem tudom elképzelni, hogy a gyerekek egy harmincperces mesekazettát végig tudnának hallgatni. Tudom, mekkora erőfeszítés, sokszor kész színészi teljesítmény a figyelmüket a mese végéig fenntartani a suliban is, pedagógusként. És talán ebben a folyamatosan gyorsuló világban ez már lassan mindenhol gond lesz, a minket körülvevő világ vizuális üzenetei őrült tempóban erősödnek, a készen kapott, gyorsan befogadható információk maguk alá gyűrnek mindent, információforrást, eszközt. Persze tudjuk, hogy ez nem jó, egyelőre visz minket magával, és keressük, hogyan lehetne jól használni, ha már tenni nem tudunk ellene.
A lexikonokat és a szótárakat is maga alá gyűrte a digitalizáció. Gyorsabb és sokszor informatívabb rákeresni a Google-ban, az online úton elérhető információkat nem tudja überelni a nyomtatott forma. Akik megunják, hogy a polcon porosodjon, szívesen továbbadnák. És nem értik, miért nem kell a huszadik értelmező kéziszótár, a Ki, kicsoda?, vagy a nagy múltú cég által kiadott, pár éve még mindenki által a legjobbnak tartott német vagy angol szótár.
Aztán itt vannak a matracok. A modern kor vívmánya ez is, a kókuszrosttal, szivaccsal vagy mindenféle más anyaggal rétegezett egy- vagy kétszemélyes matracok, melyeket azért időnként szintén lecserélnek, mert elhasználódtak, vagy mert egyszerűen egészségesebbet, rugalmasabbat, még jobbat szeretnének. A piac ontja az újdonságokat, mi meg elhisszük, hogy a napi rohanásban összeszedett nyavalyáinkat majd ezeken a gerinckímélő matracokon pihenve reggelre magunk mögött hagyhatjuk.
Az ágykeret marad, a piac már rég tudja ezt is, a matracméretek szabványosak, segítik a gyors cserét. Aki pedig cseréli, legyen az magánszemély vagy panzió, esetleg nagyobb hotel, elgondolkodik, hova tegye? Hiszen még használhatók… És rögtön jön az ötlet, jól jön ez ott, ahol a fekvőhelyek is gondot jelentenek. Ám a keret nélkül lerakott matracok hamar leamortizálódnak, eldeformálódnak, feláznak. Egyet nem csinálnak, nem törnek, nem szakadnak, nem vághatók kisebb darabokra, és így nem lesznek eltüzelhetők sem. Amikor már nem használhatók, kikerülnek a ház mellé, ott megáznak, tovább rontják az amúgy is lehangoló képet. Elszállítani egy hulladéktelepre pénzbe kerül. Arra pedig nincs forrás.
Persze lehetne, pl. raklapokból fix alapot készíteni nekik, méretre szabni, és arra tenni a matracokat. Ám a hagyatékbútorok száma is óriási, ennek sincs már piaca, a nehéz, rugós matracú, megkímélt bútorok még egy más időből származnak, de már nem képviselnek értéket, nem kellenek a modern kor emberének. Mi viszont adományként szívesen fogadjuk ezeket az ágyakat, mert masszívabbak, tovább bírják, mint a mai, bútorlapokból összerakott, vékony szivacsú, nem strapabíró anyaggal bevont, hamar lecserélt (és így is gyártott), modernebb bútorok. Ha a szállításban segítséget kapunk, inkább ezeket választjuk. Ezekkel nincs munka, míg a másikkal dolgozni kell, munkaerőt, energiát, költségeket igényel a raklapok méretre szabása, rögzítése. Ráadásul, ami máshol épp ettől az újrahasznosítástól „trendi”, nem értelmezhető a szegregátumokban. Ott egy „rendes” bútor sokkal nagyobb értéket képvisel, mint egy raklapból készült. Mert itt megint nem találkozik a két világ üzenete. Ezért nem kérjük a matracokat.
Ezeknek a folyamatoknak a végiggondolását a felajánlók nem teszik meg. Nincs is ismeretük róla. Ők annyit érzékelnek, hogy a szegénységben élők vagy a segítőik nem akarják az ő felajánlásaikat. És nem értik. Hiszen ezek a tárgyak még jók. De látni kell azt is, ha már túlhaladt rajtuk a világ, vagy túl sok ráfordítással adna megoldást valamilyen helyzetre.
Sok szempontot kell figyelembe venni, amikor egy adomány kérdése felmerül. Olyanokat is, amire nem is gondolunk. Érdemes átgondolni, átbeszélni a terepen dolgozó segítő szervezetekkel mindent. Mert ők látják a szükségleteket, a folyamatokat, az adomány útjának a végét. És mindannyian azt szeretnénk, ha az adomány tényleg hasznosulna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.