Szerző: BAZSÁNYI SÁNDOR
2018.05.04.
Korábbi (például a 2000-ben, a Holmiban és a Kalligramban) megjelent közléseiből tudhatjuk, hogy Zoltán eleinte olyan önéletrajzi jellegű regényt akart írni, amely a Véresmajor címet viselte volna. Noha ez a lidércesen bombasztikus összetett szó még csak nem is szerepel a könyvben – ellenben olvashatjuk helyette például a rosszízű „Judapest” kifejezést a 13–14. oldalon. És talán éppen az ehhez hasonló antiszemita szóviccek és nyelvi lelemények visszataszító népi hagyománya miatt sem kerülhettek a szövegtérbe olyan stilárisan–etikailag kétes helyi értékű szavak, mint amilyen a „Véresmajor”. Ráadásul nem is lett önéletrajzi mű a témából. Viszont megszületett az 1944–45 telén a Városmajorban játszódó, borzalmas tárgyához illő címet viselő regény, az Orgia – és éppen ez a kellemetlenül kegyetlen szó szerepel most a jóval semlegesebb hangzású és jelentésű Szomszédalcímében: Orgia előtt és után. Az „előtt” és „után” viszonyszavai pedig kettős jelentést hordoznak: egyrészt a vegyes műfajú könyvben szó esik a második világháború végén tomboló nyilas „orgia” előzményeiről és következményeiről (a koholt vérvád Tiszaeszlárjától a „soros disznó”-val kedélyesen viccelődő politikus Jászapátijáig); másrészt megismerkedhetünk az Orgia (keletkezéstörténeti) előzményeivel és (hatástörténeti) következményeivel is.
Zoltán Gábor budai, azon belül városmajori, még azon belül Maros utcai lakos iszonyatos témára akadt 2011-ben: az 1944–45-ös vészkorszak helyi szörnyűségeire. Azóta semmi más nem foglalkoztatja, csak ez. Hogy mi mindent követtek el ember voltukból kivetkőzött, jobban mondva ember voltuk borzalmas lehetőségeit beteljesítő (magyar) emberek ember voltukban kiszolgáltatott (magyar) embereken. Akiket ők elsősorban zsidóknak tartottak. Merthogy azok is voltak. És az előbbi (magyar) emberek körültekintő kegyetlenséggel gondoskodtak arról, hogy tényleg múlt időben álljon az utóbbi (magyar) emberek létezésére vonatkozó létige. Zoltán Gábor viszont íróként arra teszi fel az életét, hogy éppen azokról beszéljen, akiktől erőszakosan elvették az övéket. (Lám, milyen érdekes a [magyar] nyelv: van, aki „felteszi”, és van, akitől „elveszik” ugyanazt.) A 2016-os Orgia című regényben és a 2018-as Szomszéd című, esszéisztikusan szerveződő kötetben ábrázolt zsidó (magyar) emberek egykor, mint mindenki más, voltak – csak hogy azután holtak legyenek, olyanok, akiknek, mint mindenki másnak, nem lett volna szabad időnek előtte, szörnyű körülmények között meghalniuk. Nekünk meg, ha már úgy lett, ahogyan nem kellett volna lennie, nem volna szabad elfeledkeznünk róluk (életükről, halálukról, továbbá haláluk okairól és okozóiról). Ne maradjanak tehát azok, akik a második világháború végéig a budapesti tizenkettedik kerület (és Magyarország) lakói voltak, számunkra teljességgel holtak.
Természetesen nem öncélúan játszom az egyáltalán nem játékos természetű eseményeket (kegyetlenségeket, szenvedéseket, bűnöket és tragédiákat) jelölő szavakkal. Merthogy könyvünk írója is ezt teszi. Lidérces kíméletlenséggel játszik a szavakkal, amennyiben kénytelen nyelvi kérdésként (is) érzékelni és kezelni a témáját (lévén író). Keresi a hangot, és megtalálja. Keresi a szavakat, és megtalálja. És nemcsak a sajátjait, hanem azokét a nyilasokéit is, akik nem pusztán megölték, de meg is nevezték, meg is határozták, nyelvileg mintegy körülhatárolták áldozataikat, és akik szavaik túlnyomó részét bizony korábbról örökölték, tudniillik hevesebb vérmérsékletű vagy elemzőbb becsvágyú antiszemita és fajvédő elődeiktől, majd miután ökleik, bakancsaik, fegyvereik és kínzószerszámaik mellett használták, tovább is örökítették azokat későbbi korok kirekesztő és megbélyegző (magyar) embereinek. Zoltán ebben a kommunikációs (továbbá kulturális, társadalmi, politikai, mentális…) helyzetben találja magát: meg kell teremtenie azt a nyelvet, amellyel érvényesen beszélhet arról a méltatlantörténetről, sőt hagyományról, amelynek megvan a magához méltó nyelve (méghozzá, sajnos, egyre bővülő szókinccsel, a „szellemi homeless”-től a „migráns”-on át a „Soros-zsoldos”-ig). Jól látszik ez a beszédhelyzet már a Hrapka Tibor által tervezett borítón is, amely egyértelmű vizuális kapcsolatba lép az Orgia borítójával: az ellenszenves barna alapra rajzolt Városmajor-térképrészleten rajzszögekkel rögzített papírcetliket látunk, olyan kézzel írott szavakkal és kifejezésekkel, mint a „testvér”, a „különítményes” vagy az „émely és rothaj”. És ezek a kézírásos szavak, sok más szóval együtt, tájékoztató margóbejegyzésként szerepelnek majd a főszövegben is.
De nézzük először a címet és az alcímet – mégpedig a pálya folytonosságában. Korábbi (például a 2000‑ben, a Holmiban és a Kalligramban) megjelent közléseiből tudhatjuk, hogy Zoltán eleinte olyan önéletrajzi jellegű regényt akart írni, amely a Véresmajor címet viselte volna. Noha ez a lidércesen bombasztikus összetett szó még csak nem is szerepel a könyvben – ellenben olvashatjuk helyette például a rosszízű „Judapest” kifejezést a 13–14. oldalon. És talán éppen az ehhez hasonló antiszemita szóviccek és nyelvi lelemények visszataszító népi hagyománya miatt sem kerülhettek a szövegtérbe olyan stilárisan–etikailag kétes helyi értékű szavak, mint amilyen a „Véresmajor”. Ráadásul nem is lett önéletrajzi mű a témából. Viszont megszületett az 1944–45 telén a Városmajorban játszódó, borzalmas tárgyához illő címet viselő regény, az Orgia – és éppen ez a kellemetlenül kegyetlen szó szerepel most a jóval semlegesebb hangzású és jelentésű Szomszéd alcímében: Orgia előtt és után. Az „előtt” és „után” viszonyszavai pedig kettős jelentést hordoznak: egyrészt a vegyes műfajú könyvben szó esik a második világháború végén tomboló nyilas „orgia” előzményeiről és következményeiről (a koholt vérvád Tiszaeszlárjától a „soros disznó”-val kedélyesen viccelődő politikus Jászapátijáig); másrészt megismerkedhetünk az Orgia (keletkezéstörténeti) előzményeivel és (hatástörténeti) következményeivel is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.