ÜRES SZAVAK ÉS VÁGYOTT DOLGOK - A MÁSIK MAGYARORSZÁG

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: GYÖRGY PÉTER
2018.05.18.

...Némán és visszafordíthatatlannak tűnően pillanatok alatt felépültek az új középosztály kulturális terei, kialakultak életformájuk mintateremtő szokásai, működnek a reprodukcióhoz szükséges, szegények számára elérhetetlen magánkórházak; e középosztály tagjai és az ő gyermekeik a nyertesei a félmilliós magyar migrációnak, szabad világokban élnek, s a kormány nem őket fenyegeti. Ellenkezőleg, minden támogatást megad nekik ahhoz, hogy egyetlen percre se érezzék úgy, hogy valami közük van a láthatatlanságban élőkhöz.

A szolidaritás hiányát pusztán morális problémának látni s láttatni érvényes politikai filozófia hiányában: mindössze értelmiségi fenyegetés. Tény, hogy elég nevetséges, amikor a baloldali értelmiség folyamatosan ostobának és gonosznak, üresnek és a kormány hívének írja le az új középosztályt. Holott csak a haszonélvezői egy politikai stratégiának. S ugyan miért is utasítanák vissza?

A rég doktrína nélkül maradt, morális fölényében megingathatatlan elitértelmiség dolga nem az, hogy másoknak rossz közérzetet okozzon, még akkor sem, ha erre mindig nyílik némi lehetősége. Nem tudom, hogy a magát Demokratikus Koalíciónak becéző párt, amúgy a minőségi étkezéssel elfoglalt, szakácskönyvet író elnökének taktikai xenofóbiája vagy a magát ok nélkül szocialistának nevező, intellektuálisan eltompult, Karl Marxot hírból sem ismerő párt másik Magyarország iránti teljes közönye elképesztőbb-e. A szolidaritás maga a politikai program lényege, vagy üres szó, semmi más, az időjárás-jelentéssel azonos téma. Márpedig ma egyetlen olyan ellenzéki programot sem ismerek, amelynek csak néhány olyan komolyan vehető mondata lenne, aminek köze van a kortárs jelenhez: a kettészakított ország valóságához.

Az új politikának nem a szegényekről, hanem a szegényekkel kellene beszélnie. Nem komikus országjárásra kellene indulni, hanem tenni kellett volna valamit a szegényekkel együtt, nem jótékonykodni, hanem politikai partnernek tekinteni a láthatatlanságban élőket, akiknek nem a felzárkóztatásukról kellene gondoskodni, hanem az emberi méltóságukat kellett volna magától értetődőnek tartani, azt, amit az elit magára nézvést elvár. S akkor ez a mindent megsemmisítő vereség sem lenne morális katasztrófa.

A saját magát tönkreverő posztkommunista, posztliberális ellenzék akkor tud majd szembeszállni az etnicista kormánypárttal, ha megérti, hogy azzal szemben – ha nem éri be a munkáskultúra mára értelmiségiek számára releváns méltó hagyományával – egyetlen lehetősége: a baloldali népiek felidézése, s éppúgy kellene szembefordulniuk a hatalommal, mint ahogy egykor azok szembementek a Horthy-rendszerrel. A szegények és a romák méltósága, jogaik csorbíthatatlansága, sorsuk bármi mást megelőző politikai programjának evidenciája: ez az igazi kérdés. Minden más gyávaság és árulás.

„Lenéztünk a hajógépházba, / ahol a dugattyúk között / a fűtők futkostak pucéran / s vörösen, mint az ördögök; / a forró lég, mintha valóban / pokolból zúdult volna ki – / Micsoda munka!... »Megszokták már.« / Szólt könnyedén mellettem valaki. // […] Néztem kapkodva a vizet, a / futó tájat, mintha velem / már nem is ez a hajó futna, / hanem a dohogó történelem. / Mintha dühöngve, hányingerlőn / az rázna, könyörtelenül / tagolva a szót: nem feledhetsz, / nem menekülhetsz – bárhová kerülj!”

Illyés Gyula: Nem menekülhetsz, 1937

ITT OLVASHATÓ