TGM: A 200 ÉVES MARX

MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2018.05.05.

Tulajdonképpen a legméltóbb írások Marxról most azok, amelyek a kétszázadik évforduló alkalmával ugyanazokat a szidalmakat, félremagyarázásokat, tévedéseket zúdítják rá, mint száz esztendővel ezelőtt is, s ez csak a legnagyobbaknak jár ki, Platónnak, Rousseau-nak, Hegelnek, de Marxnak persze sokszorosan. Azért a legméltóbbak, mert jól mutatják a marxi elmélet fölforgató erejét – de azt is, hogy a problémák elméletileg és történelmileg megoldatlanok.

A gyűlölet oka persze az, amit Bertolt Brecht a Kommunista Kiáltvány nyomán alkotott lucretiusi tankölteményében ír: „Mitkämpfend fügen die großen umstürzenden Lehrer des Volkes/Zu der Geschichte der herrschenden Klassen die der beherrschten”, azaz: a nép nagy fölforgató tanítói az uralkodó osztályok története mellé állítják az elnyomott osztályok történetét. Ez az, ami elviselhetetlen, bár Marxra valójában közvetlenül nem is alkalmazható. De amit az antimarxista és Brechttel szemben ambivalens Hannah Arendt vesz észre – hogy Brecht egyik legfőbb eszméje: nem annyira a nép vagy a proletariátus szenvedése, amiről sztoikusan, pontosan, keserűen, de hidegen ír, hanem a nép vagy a proletariátus láthatatlansága, az, hogy észre se veszik.

Ez a fő botrány még mindig, amióta a proletariátus elleni nyílt osztályharc (amelynek a morális következményeit mindenki ismerheti Stendhal regényeiből és Walter Benjamin párizsi esszéiből) – a restaurációtól a Párizsi Kommünig – átadta a helyét a máig érvényes polgári alapstratégiának: az osztálykonfliktust nemzeti (etnikai, faji) konfliktussal helyettesítik, így válik a proletariátus láthatatlanná. Az ár: két világháború és sok millió halott.

Marx életének jelentős része a nyílt, nyilvánosan elismert – az ellenfél által is nyíltan űzött – osztályharc korszakában telt, ezért nevezik (politikai írásai alapján) elavultnak. Pedig ő már az 1850-es években nagyjából visszavonult a forradalmi politikától, elkezdte megalkotni voltaképpeni életművét, amely hallgatólagosan szakít a Kommunista Kiáltvány szemléletével – amelyet még mindig a robespierre-i zèle compatissant lelkesített át, amióta megírta ifjúkori csodálatos cikkét a falopási törvényről – , bár a Kiáltványnak (a történelem leghatásosabb politikai pamfletjának) a fölszabadító indulatával soha.

Marx osztozik a legnagyobb gondolkodók balsorsában: őt is félreolvasták, félreértették, műveit nem ismerik eléggé se hívei, se bírálói – nem is csoda, hiszen munkáinak filológiai hitelű összkiadása még mindig befejezetlen – , ráadásul hatása (akárcsak olyan mestereké, mint Platón és Arisztotelész) annyira szerteágazó és sokrétű, hogy könnyű őt összetéveszteni némely követőivel, s néhány odavetett (ám agyonkommentált) megjegyzése önállósult, saját szakirodalmat növesztett, amelynek csak kevés köze lehet gondolkodásának lényegéhez.

Tovább bonyolítja a dolgot a „marxizmus” fogalma és jelensége. A kifejezés elég rossz, mert a „marxizmus” nem annyira irányzat vagy gondolkodói iskola, mint amennyire önálló műfaj vagy diszciplína. Karl Kautsky és Ernst Bloch, Louis Althusser és Lukács György, Karl Korsch és (a korai) Antonio Negri egyaránt „marxisták”, eltérő nézetekkel, elméletekkel, tárgykörökkel, témákkal, stílussal, de fölismerhetően ugyanannak a hagyománynak a részesei mégis, habár „polgári” értelemben más-más „foglalkozást” űztek, más volt a „kutatási területük”. Mind a szociáldemokrata, mind a kommunista mozgalom „marxistának” tekintette magát (nem kevés joggal), ámde a tizenkilencedik század végének pozitivista-szcientista „korszelleme” akkora hatással volt még Engelsre is, hogy az „igazi” Marx újbóli fölbukkanása csak a világforradalmi évtizedre (1917-1927) tehető, amikor megjelenik az ún. „nyugati marxizmus” (azaz mind a szociáldemokrata, mind a szovjet „marxizmustól” idegen elmélet), amelyet a pártmarxizmus vagy „munkásmozgalmi marxizmus” (ahogyan Robert Kurz nevezi) utódai mindmáig támadnak...

ITT OLVASHATÓ