PÁRTTÖRTÉNET

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: LIPOVECZ IVÁN
2018.05.25.

...Rossz hírem van Orbán Viktor számára: a kereszténydemokrata pártok önmeghatározásukban egyszerre használják a konzervatív és a liberális jelzőt. És fontos számukra, hogy a különféle nézetek, illetve rétegérdekek formálisan is megjelenjenek a párton belül. A Democrazia Cristiana, amíg létezett, belső frakcióiról volt híres Olaszországban. A CDU-ban van egy úgynevezett Wirtschaftsflügel, ezen belül is külön képviselete van a Mittelstandnak, a kis- és középvállalkozóknak, és van munkásképviselet is. Ennek volt a szószólója majd 30 éven át Norbert Blüm, aki a legkedvesebb figura volt a pártelnökségben, s egy időben miniszteri posztot is betöltött. Ez a felépítés eleve kizárja, hogy egy kereszténydemokrata politikai alakulat „vezérpárt” legyen. (Annak idején nálunk a Magyar Demokrata Fórum is „gyűjtőpártként” határozta meg magát. És Antall József is gyakran beszélt a nemzeti, a konzervatív és a liberális értékek együttes képviseletéről.)

A diktatórikus rezsimeket felváltó többpárti államszervezetben fontos szerep jutott a kereszténydemokráciának. Amely az 1945 utáni első negyedszázadban egyértelműen a nemzeti parlamentek és kormányok meghatározó összetevője volt. A múlt század utolsó harmadában azonban bekövetkezett a törés: a rivális politikai formációk – elsősorban is a szocialista-szociáldemokrata pártok – felzárkóztak, majd hosszabb-rövidebb időre át is vették kormányzati szerepét. Az Osztrák Néppárt például 30 éven át kényszerült előbb az ellenzéki létre, majd a kisebbik koalíciós partner szerepére. Itáliában a 40 év alatt 40 „strandkormányt” (azért nevezték így, mert legtöbbjük csak egy strandszezont ért meg) produkáló DC a 90-es évek elejére szertefoszlott. (Nyugat-)Németországban a Brandt- meg a Schmidt-kabinet ugyan összesen „csak” 13 évig tudta megtörni a CDU kormányzását, de mire Helmut Kohl hatalomra került, addigra az addigi hárompárti Bundestagba már betelepültek a Zöldek is, végleg a múltnak adva át a 35 évig volt parlamenti struktúrát.

Helmut Kohl sikeres politikus volt. Amikor először lépett fel kancellárjelöltként 1976-ban, a szavazatok 38 százalékával a CDU történetének második legjobb eredményét produkálta, és 7 évvel később, amikor meg is nyerte a választást, ezt egytized ponttal még meg is haladta. Utána azonban fokozatosan csökkent támogatottsága, és 1988-ban, amikor a hivatalához makacsul ragaszkodó Kohl megbukott, már csak 28,4 százalékot kapott. A 16 évig – az eddigi leghosszabb ideig – regnált kancellár legnagyobb teljesítménye kétségtelenül a német egység megteremtése volt. De azt maga sem vonta kétségbe, hogy a „dolog” Bush és Gorbacsov közreműködése nélkül aligha ment volna. Ugyanakkor a CDU – mondjuk így – józan korifeusai kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy Németország valamikori újraegyesítése kizárólag az európai integráción keresztül lesz elérhető. Ezért fogadta el Konrad Adenauer a francia Robert Schumann tervét a későbbi szoros gazdasági együttműködést megalapozó Montánunióra, ezért kötött barátsági szerződést 1963-ban de Gaulle-lal, ami megnyitotta az utat a Közös Piac létrehozása előtt. Az úgynevezett keleti politikára azonban a CDU képtelen volt elszánni magát. A másik irányban történő megbékéléshez új szereplőkre, az SPD-re volt szükség. De Helmut Kohl érdeme, hogy azt, amit Brandt és Schmidt a 70-es években elkezdett, ő a következő évtizedben folytatni tudta.

A „régi vágású” kereszténydemokrácia ma már tulajdonképpen sehol sem létezik. Olaszországban a korábbi politikai küzdelmeket felváltotta két nagy tömörülés: Berlusconi Forza Italiaja és a Romano Prodi-féle Olajfa csatározása (és azóta tovább színesedett a történet az Öt Csillag Mozgalom, illetve a Lega választási sikereivel). Franciaországban előbb Nicolas Sarkozy, majd 10 évvel később Emmanuel Macron alapított vadonatúj pártot a 2007‑es, illetve a 2017-es elnökválasztás megnyerésére. Ausztriában Sebastian Kurz átkeresztelte az általa vezetett pártot „Új Néppártra”, a párt szinét pedig feketéről kékre változtatta (ami az azelőtt valódi liberális pártként indult, de ma már szélsőjobboldalivá lett Szabadságpárt jelképe volt). Németországban jelenleg az történik, hogy jóllehet Angela Merkel a legjobb úton halad, hogy a kancellárság hosszát tekintve előbb Adenauert, majd Kohlt is utolérje, a CDU folyamatosan veszít választói tetszéséből. Íly módon „belesimul” a politikai tájképbe: annak többé már nem meghatározó, csupán egyik látványeleme lesz.

ITT OLVASHATÓ