MŰVÉSZI LÁZADÓK

ÉLET ÉS IRODALOM / FEUILLETON
Szerző: DEMÉNY PÉTER
2018.05.18.

Hajnóczy Péter, Petri György, Oscar Wilde, Ady Endre, Cs. Gyímesi Éva. Egyre jobban érdekelnek azok, akik nem tudtak mást tenni, mint amit tettek, holott abba pusztultak bele végül. És a „pusztulás” itt nem puszta szóvirág, hanem a halál brutalitása is. Hiszen ez a szegény Ady, akit hol úgy idéznek, mintha kormányszóvivő lett volna, hol meg úgy legyintenek rá cé ligás történészek, mint aki eladta magát, ő tehát gesztusok tömegével vadította el magától a barátait, kispolgári mércével mérve borzalmas életet élt, soha nem ragaszkodott igazán senkihez, és mégis mindvégig tisztán látott, már amennyire emberként egyáltalán tisztán lehet látni.

Mégis? Talán ez, a nárcizmus paroxizmusa a legfőbb titok. A névsorból senkire nem lehet ráfogni a más emberhez való ragaszkodás vádját, holott többek esetében teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon szerettek volna igazán szeretni. Csakhogy Wilde Bosie-szerelmében is ott motoz a póz fura levegője, Cs. Gyímesi Éva pedig, Kolozsvár híres irodalomtanára és irodalomértelmezője, élete végén Istenhez próbált közeledni.

Amíg az ember egy gyermek fejével gondolkodik a világról, azt hiszi, minden egyszerű. A forradalmár fellázadt az uralkodó ellen, kardot rántott, hősi halált halt. Csak jóval később, az élet ecetes tapasztalatainak birtokában jön rá, mennyire nem így van. Hányféle lázadás van, hányféle forradalmár, milyen bonyolult ez az egész élet.

Nádas Péter mondta egyszer Kolozsváron, hogy kétféleképpen lehet lázadni: „szembeprovokálni” az olvasót, illetve úgy tenni, mintha egészen konvencionálisan írnál, és közben rántani be az egészen másba. Ki mondta volna el szebben, hogy mi a különbség közte és Esterházy között? De hát a Sorstalanság nem konvencionális–e ebből a szempontból?

Az élet, az persze nem. Sem az Esterházyé, sem a Kertészé, sem a Nádasé. De nem Esterházy döntött arról, hogy arisztokrata származású lesz, sem Kertész arról, hogy Auschwitzba kerül. Nádas persze Gombosszegre költözött, ez azonban nem úgy lázadás, ahogy én szeretném most vizsgálni a jelenséget.
*
Hajnóczy Péter, Petri György, Oscar Wilde, Ady Endre, Cs. Gyimesi Éva. Egyre jobban érdekelnek azok, akik nem tudtak mást tenni, mint amit tettek, holott abba pusztultak bele végül. És a „pusztulás” itt nem puszta szóvirág, hanem a halál brutalitása is. Hiszen ez a szegény Ady, akit hol úgy idéznek, mintha kormányszóvivő lett volna, hol meg úgy legyintenek rá cé ligás történészek, mint aki eladta magát, ő tehát gesztusok tömegével vadította el magától a barátait, kispolgári mércével mérve borzalmas életet élt, soha nem ragaszkodott igazán senkihez, és mégis mindvégig tisztán látott, már amennyire emberként egyáltalán tisztán lehet látni.

Mégis? Talán ez, a nárcizmus paroxizmusa a legfőbb titok. A névsorból senkire nem lehet ráfogni a más emberhez való ragaszkodás vádját, holott többek esetében teljesen nyilvánvaló, hogy nagyon szerettek volna igazán szeretni. Csakhogy Wilde Bosie-szerelmében is ott motoz a póz fura levegője, Cs. Gyimesi Éva pedig, Kolozsvár híres irodalomtanára és irodalomértelmezője, élete végén Istenhez próbált közeledni.

Nem emberek közé valók voltak – iszonyú ilyent leírni is, de így érzem. „Kétségtelen, hogy igaza volt, de miként a matt-fenyegetés ellen sem lehet úgy védekezni, hogy felborítjuk a sakktáblát, az igazság nehézágyúit sem lehet bevonszolni olyan törékeny szerkezetekbe, amilyenek az emberi társadalmak.” Ez az Ottlik-, illetve hát Medve-mondat jut eszembe róluk. És ne feledjük: Medve már nem él, amikor Both Benedek a kéziratát rakosgatja...

ITT OLVASHATÓ