Szerző: VARGA GERGŐ
2018.04.30.
A fejlett nyugaton úgy szokták, ahol elviekben demokrácia van (valójában: tőkeuralom és parlamenti bábszínház, széthulló jóléti állam, munkanélküliség, nyomor, halandóság, fasizálódás és feltörő idegengyűlölet), hogy az emberek élnek az érdekérvényesítő erejükkel. Használják a meglévő struktúráikat (a pártokat, a szakszervezeteket), folyamatosan foglalkoznak a közös ügyeikkel, megszervezik magukat, állandó vitát folytatnak egymás között és a sajtóban (melyet gyakran saját zsebből, szakszervezeteik vagy intézményeik révén, nem pedig hirdetői alamizsnán tartanak fenn) arról, hogy milyen világot is szeretnének.
Persze ezek sincsenek korántsem rózsás helyzetben, sőt: de a hazai diskurzusból rendszerint kimarad, már amikor a felelős állampolgári magatartásról és hozzáállásról beszélgetünk, hogy
ez nem egyszerűen mentalitás kérdése, hanem létező intézményeké is, amelyek fenntartása, és a mozgalmi hagyományok ápolása révén alakul és élhet az ellenállás kultúrája.
Minden állami akciót ahhoz mért állampolgári ellenreakció követ: tüntetés és sztrájk, gyakran rombolás, nem csak szimbolikus ügyek mentén, hanem a materiális dolgok kapcsán (munkajogok, lakhatás, környezetrombolás) főként.
A hátország aktív, az értelmiség, az egyetemek, az állampolgárok és még az utolsó zsákfalu népe is részt vesz ebben a vitában, amely mozgalommá formálódik, s követelései kikerülnek az aktuális szónokon keresztül a tüntető tömeg előtti színpadra.
Mindez Budapestről persze nem látszik: a tájékozottság magabiztossá tesz, de itt elég csak magabiztosnak lenni. A város, amely belekergette magát abba az illúzióba, hogy eleget tett a változásért, ezért a változásnak jönnie kell, most történelmi lehetőség előtt áll: április nyolcadikán valami véget ért, s kezdhetnénk valami újat.
Valamit, ami összefogná a magyar népet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.