- NEHAZUGGY BLOG
Szerző: H. Andrea
2018.05.31.
A tolószékbe kényszerült gyerekét a lehetőségeihez mérten tisztességgel felnevelő, ám az üvöltő szegénység okán a gyámhivatallal állandó harcban álló, megözvegyült, a konstans létbizonytalanságba belefáradt, az unokájától való elszakítástól folyamatosan rettegő középkorú anya és nagymama sokkoló módon vet véget az életének. A létfenntartásért vívott harcot elveszítette, 4 éves unokáját pedig magával rántotta a halálba.
Ha az ember nem lapoz tovább egyből, hogy megtudja, ma ki mindenkitől védte meg őt Európa legcsaládbarátabb, legsikeresebb, legszuverénebb és legjózanabb kormánya, akkor egy pillanatra biztosan összeszorul a gyomra. Kivéve, ha mondjuk Harrach Péternek, vagy Hegedüs Zsuzsának hívják az illetőt, mert akkor nem. Ennél rettenetesebb nagytotálban viszont aligha ragadható meg ennek a hazug, szemforgató, kizárólag jóllakott, boldog gyerekektől túlcsorduló propagandaországnak a jellege. Aki nem lapozott tovább egyből, az olvas:
"A gyámhivatal szakemberei heti rendszerességgel jártak a családhoz, hogy ellenőrizzék a lakhatási körülményeiket. Minden találkozás alkalmával ott lebegett a levegőben: akár úgy is dönthetnek, hogy a kisfiúnak mennie kell az egyszerűen berendezett házból."
Miközben az lenne a legújabb nemzeti feladat, hogy a valóságot görbítsük-hajlítsuk a csavarintos észjárásunkhoz, van itt legalább egy jogos kérdés, amit kötelező (lenne) felvetni: hogyan juthatnak odáig emberek, hogy úgy érezzék, a négyévessel a karjukon vonat elé ugrani az egyetlen lehetseges valasztás, amit a büdös élet hagyott számukra?
A gyógypedagógiai célzatú pontosítások ezúttal is idekívánkoznak, még mielőtt valami ideszalajtott, vagy önkéntesen idecsábult troll polgártárs felháborodna azon, hogy a demagóg libsik megint orbánoznak.
Nem, a libsik nem orbánoznak. Sőt még azt sem állítják, hogy elkeseredett magyar emberek naponta ugrálnak a vonat elé, vagy hogy korábban (értsd: elmúltnyócév), vagy a világ más pontjain soha senki nem ugrált a vonat elé.
Nem a libsik, hanem az el nem hajlított magyar rögvalóság tolja bele az arcunkba – már, ha vesszük a fáradságot, hogy odafigyeljünk -, hogy miközben a munkaalapú teljes foglalkoztatottság országában csak az nem dolgozik, aki nem akar, és csak az nem eszik, aki nem éhes, a reménytelen mélyszegénység tizedeli a lakosságot. Többek között ilyen drámai módon.
Nem a libsik mondják, hanem a tények: magyar falvak rontják a sikerekből ki nem látszó ország imázsát. Falvak, ahol nincs munka, nincs iskola, óvoda, nincs bolt, nincs orvos, nincs egy rohadt bankautomata, de még pap sincs (ha már annyira odáig és vissza vagyunk a kereszténységünkkel), ahol buszköltségre, gyógyszerre, ennivalóra hitelt kell felvenni. Falvak, ahol a halmozottan hátrányos helyzetű családoknak egy kenyér megvásárlása is kihívás. Falvak, amiket letörölt a régi vágású kereszténydemokrácia térképéről a kormány, mert az ország démonoktól való kamumegvédése és a maffia zavartalan szabadrablásának biztosítása minden mást zárójelbe tett.
Ez az az ország, ahol egy, az unokájával a vonat elé ugró 49 éves nagymamáról az internet mindenhez is értő népe könyörtelenül ítéletet hirdet: elkúrta az életét, azért nyomorgott, mert nem akart dolgozni, mert ivott és dohányzott ahelyett, hogy etette, ruháztatta és normális lakhatást, taníttatást biztosított volna a gyerekének, az unokájának.
Pedig amikor azt olvassuk, hogy egy 49 éves nő az unokájával a karján a halált választotta a kilátástalansággal való küzdelem helyett, akkor ez nem egy prémium bulvárhír egy silány bulvárlap címoldalán, hanem egy kor- és kórtünet, amivel nem kezdünk semmit, mert mindenhol vannak elmebetegek, akikhez nekünk semmi közünk.
Pedig ha a szomorú szenzáció mögé akarnánk nézni az előítéletes fröcsögésen túl, akkor minimum felmerülhetne bennünk a kérdés: vajon ki mindenkinek a felelőssége az, hogy emberek az önkéntes halálban látják a megoldást minden nyomorúságukra? Vajon az egyén eredendő bűnein túl (hát még ha roma is, ugye) a gyámhivatal szakemberei nem követtek el mulasztást? Vajon milyen célt szolgálhat az, hogy egy családot hetente zaklassanak a rossz lakhatási körülmények miatt?
Miközben az lenne a legújabb nemzeti feladat, hogy a valóságot görbítsük-hajlítsuk a csavarintos észjárásunkhoz, van itt legalább egy jogos kérdés, amit kötelező (lenne) felvetni: hogyan juthatnak odáig emberek, hogy úgy érezzék, a négyévessel a karjukon vonat elé ugrani az egyetlen lehetseges valasztás, amit a büdös élet hagyott számukra?
A gyógypedagógiai célzatú pontosítások ezúttal is idekívánkoznak, még mielőtt valami ideszalajtott, vagy önkéntesen idecsábult troll polgártárs felháborodna azon, hogy a demagóg libsik megint orbánoznak.
Nem, a libsik nem orbánoznak. Sőt még azt sem állítják, hogy elkeseredett magyar emberek naponta ugrálnak a vonat elé, vagy hogy korábban (értsd: elmúltnyócév), vagy a világ más pontjain soha senki nem ugrált a vonat elé.
Nem a libsik, hanem az el nem hajlított magyar rögvalóság tolja bele az arcunkba – már, ha vesszük a fáradságot, hogy odafigyeljünk -, hogy miközben a munkaalapú teljes foglalkoztatottság országában csak az nem dolgozik, aki nem akar, és csak az nem eszik, aki nem éhes, a reménytelen mélyszegénység tizedeli a lakosságot. Többek között ilyen drámai módon.
Nem a libsik mondják, hanem a tények: magyar falvak rontják a sikerekből ki nem látszó ország imázsát. Falvak, ahol nincs munka, nincs iskola, óvoda, nincs bolt, nincs orvos, nincs egy rohadt bankautomata, de még pap sincs (ha már annyira odáig és vissza vagyunk a kereszténységünkkel), ahol buszköltségre, gyógyszerre, ennivalóra hitelt kell felvenni. Falvak, ahol a halmozottan hátrányos helyzetű családoknak egy kenyér megvásárlása is kihívás. Falvak, amiket letörölt a régi vágású kereszténydemokrácia térképéről a kormány, mert az ország démonoktól való kamumegvédése és a maffia zavartalan szabadrablásának biztosítása minden mást zárójelbe tett.
Ez az az ország, ahol egy, az unokájával a vonat elé ugró 49 éves nagymamáról az internet mindenhez is értő népe könyörtelenül ítéletet hirdet: elkúrta az életét, azért nyomorgott, mert nem akart dolgozni, mert ivott és dohányzott ahelyett, hogy etette, ruháztatta és normális lakhatást, taníttatást biztosított volna a gyerekének, az unokájának.
Pedig amikor azt olvassuk, hogy egy 49 éves nő az unokájával a karján a halált választotta a kilátástalansággal való küzdelem helyett, akkor ez nem egy prémium bulvárhír egy silány bulvárlap címoldalán, hanem egy kor- és kórtünet, amivel nem kezdünk semmit, mert mindenhol vannak elmebetegek, akikhez nekünk semmi közünk.
Pedig ha a szomorú szenzáció mögé akarnánk nézni az előítéletes fröcsögésen túl, akkor minimum felmerülhetne bennünk a kérdés: vajon ki mindenkinek a felelőssége az, hogy emberek az önkéntes halálban látják a megoldást minden nyomorúságukra? Vajon az egyén eredendő bűnein túl (hát még ha roma is, ugye) a gyámhivatal szakemberei nem követtek el mulasztást? Vajon milyen célt szolgálhat az, hogy egy családot hetente zaklassanak a rossz lakhatási körülmények miatt?
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.