KUSS A HATÁRÁTKELŐKNEK

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: Határátkelő
2018.05.13.

Gyakorlatilag a modernkori határátkelés kezdete óta az egyik legneuralgikusabb kérdés, hogy a külföldön élő magyarok beleszóljanak-e és ha igen, milyen mértékig a magyarországi kérdésekbe. Mondjuk a magam részéről nem értem, miért ne mondhatnák el a véleményüket, de hát tudjuk, bőven akadnak olyanok, akiknek ez csípi a szemét. Mindenesetre a mai egyik történet erről szól, de ellátogatunk Norvégiába is, ahol egészen érdekesen ünneplik a középiskola végét az érettségizők, majd elnézünk még Angliába is a tavaszt ünnepelve

„Neked könnyű! Ne szólj bele!” – ugyan hány határátkelő fejhez vágták már ezt a két rövid mondatot, amikor a külföldi életről és a magyarországi helyzetről volt szó?! Megkapta a mindenkilaci szerzője is, sőt, ennél többet is

„Vitába keveredtem. Hol máshol, mint a cicaharcok arénájában, a virtuálgladiátorok élet-halál harcában: Facebook-kommentben. A vértelen vita vége nagyjából az lett, hogy jobb lenne, ha aktuális magyar társadalmi kérdésekben inkább nem mondanék véleményt. Hogy miért? Mert külföldön élő magyar vagyok. Tehát ez az új címkém. Úgyhogy a nevem: kuss.

Mert aki külföldön élő magyar, az nem értheti igazán az igaz magyar emberek igaz szenvedését. Aki távol él a hazájától, annak könnyű. Ugye. Magyarázni. Meg osztani az észt. A hazai helyzetről. Meg demokráciáról. Vagy bármiről. Miközben eszi a kerítést (érted, kolbász) és tömi az euro milliókat a párnahuzatba. Csak otthon nehéz. De ott nagyon.

A címkét egyébként viszonylag könnyedén nyertem el, nem kellett túl sok kritériumnak megfelelnem. Az sem számít, hogy nem is vagyok valójában külföldön élő magyar, hiszen csak az év egy részét töltöm a határon túl. Az sem számít, hogy ez csupán két éve van így, és előtte lehúztam én is a magam harminc évét a kis magyar valóságban. Igen. Két éve még mindent sokkal jobban értettem.

„Ha nem szavaztál, akkor mit magyarázol?” – jön az újabb kritérium, aminek meg kellene felelnem a szabad véleménynyilvánítás jogának gyakorlásához, a kérdezőt rég nem érdekelve, hogy a valóságnak (szavaztam) mennyi köze van a rólam (jelen esetben külföldön élő magyarok egy példánya) kialakított képhez.

„Lehet menni tüntetni.” – Ha voltam, persze az sem jó. Nem számít. Nem tüntettem elég jól. A Parlament még áll, a Kossuth tér sincs felégetve és felhintve sóval.

„Nem is Magyarországon adózol és dolgozol.” – És egyébként az megvan, hogy Magyarországra az EU-s kasszából folynak (még) a pénzek, tehát ha valaki külföldön adózik, abból a hazai sta… kórházak is épülnek?

Mi lehetne tehát a végső érv? Mi az igazi probléma velem, a külföldön (nem) élő magyarral? Mi az, amiért még véleményt sem mondhatok a hazai politikai, társadalmi helyzetről? Amiért, ugyan megteszem a magamét, hogy jobb legyen, mégsem teszek eleget?

„Mert nem itt vagy, hanem ott. Próbálj meg itt boldogulni.”

Mondjuk ki tehát: nekem egyszerűen könnyebb.

Aki külföldön dolgozik annak könnyebb. Hiszen azért ment el. Nem? Persze. Biztosan ezt gondolja Zoltán is, miközben hat vendégmunkással osztozkodik a szállásán és megy mindennap láncfűrésszel szabdalni a marhát a holland vágóhídra. Vajon ő is tudja, hogy neki könnyebb? Hogy nem volt munka a környékükön, ezért lépett le? Na tessék! Ha igazán kemény lenne, otthon maradt volna. Akkor aztán jogosan panaszkodna, lehetne a hazai helyzetről véleménye.

Ahogy a több százezer külföldön dolgozó magyarnak is.

Mi, „külföldön élő magyarok”. Mi lettünk a társadalom új cigánysága. Amikor a szavazatunk kell, akkor a legjobb barátaid vagyunk. A haverok, a rokonok, a király arcok. Akik jól tették, hogy belevágtak. Akiket lehet emlegetni egy bús beszélgetés során. „Hallod, ők elhúztak”. „Igazuk van”. „Ők megcsinálták”. „Ha tehetném, mennék én is.” „Á, én nem tehetem”. Hiszen mindenki ismer rendes külföldön élő magyart is.

De ők azok, akik ha nem értenek veled egyet, akkor mehetnek a levesbe. Akikkel csak a baj van. Akik inkább ne is szavazzanak, mert miért döntenek a te életedről is. Azt sem tudják, mit beszélnek. Ott a távolban, ahol terem a pénz, dolgozni sem kell érte. (...)

Ez jár a fejemben akkor is, amikor egy német kisváros határában, a szakadó esőben, bőrig ázva bontjuk a kürtőskalácsos bódét, miután három nap alatt ledolgoztunk 38 órát. És ez jár a fejemben akkor is, amikor végre bemászunk aludni a lakókocsiba. Amiben itt, Németországban lakunk."

A teljes posztot itt olvashatod el...

ITT OLVASHATÓ