Szerző: BENDA LÁSZLÓ
2018.05.04.
Semmi kétség: a sokat szenvedett helyi statisztákon túl az amerikaiak és a kínaiak voltak a főszereplői annak a koreai háborúnak, amelyet 1953-ban csak fegyverszüneti egyezménnyel sikerült lezárni. Ám az egykori aláírás porondján, Panmindzsonban, a mostani felvonás végén bejelentették, hogy a hadiállapotnak végre véget vető békeszerződést hetvenöt év után, még az idén tető alá hozzák.
A múlt pénteki Korea-közi csúcs győzelmi jelentéseire a kínaiak visszafogottan reagáltak. Örülnek, hogy a szomszédos félszigeten diplomáciai úton láttak hozzá a hidegháborúból örökölt romhalmaz eltakarításához, ezzel megelőzendő, nehogy a cselekmény vadnyugati vagdalkozásba csapjon át. Az észak-koreai „monarchia” „Nagy Testvére” továbbra is a békés rendezést támogatja, és megnyugvással fogadja, ha a phenjani minidiktátort közösen jó útra téríthetik. Persze az eddigihez méltó kulcsszerepe megőrzésével, amiből aligha hagyja magát Washington által kibillenteni.
A Kreml is tetszéssel fogadta a biztató nyitányt. Az erőpolitikától nem riadozó Putyin elnök nem bánja, ha legalább távol-keleti szomszédságában csillapodnak az indulatok. Az oroszok régóta meglebegtették, mennyire kedves volna nekik, ha Észak- és Dél-Koreán átvezető vasútvonallal és gázvezetékkel gyarapíthatnák üzleti lehetőségeiket egész Kelet-Ázsiában.
A japán kritikusok inkább nehezményezve figyelik, hogy nekik csak a néző szerepe jutott. Régóta lobbiznak azért, hogy érdekeiket washingtoni vagy szöuli vezetők tolmácsolják. Nem titok, attól is tartanak, hogy Trump kezdetben ragaszkodik kedvenc „America first” politikájához. És ennek jegyében az Egyesült Államokat állítólag elérni képes észak-koreai interkontinentális rakétaprogram ellenőrizhető leszerelését várná el Észak-Koreától. A közvetlen „ellenséges környezetet” (mármint Japánt vagy Dél-Koreát) fenyegető phenjani arzenál ugyanis így megmaradna.
Márpedig a kegyetlenül feszült dráma minden néző előtt ismert, leglényegesebb „eszmei mondanivalója” csakis az lehet: egy esetleges újabb háborúban megsemmisülne a phenjani kommunista őskövület, de – akár hagyományos harceszközökkel is – letörölhetnék a föld színéről például a határtól mindössze 50 kilométerre terpeszkedő Szöult... És az észak-koreai diktátor szaporodó rakétái tavaly többször is átröppentek Japán fölött.
Az all-round sztárrá előlépett, addig messze lenézett ifjú statiszta, Kim Dzsong-ün egyre jobban beleszokott az akcióhős szerepébe. Sőt, mintha az észak-koreai vezér néha a rendező funkciójára törne. Újévi beszéde óta újabb és újabb fordulatokkal csavart a történet menetén. Meglepetésre országa részt vett az „odaát” rendezett téli olimpián, majd múlt pénteken gyorsan szót értett eddigi „ősellenségével”, a megválasztásakor Korea-közi megbékélést ígérő, liberális déli elnökkel.
Újabb váratlan dramaturgiai lépéssel közvetlen tárgyalást ajánlott az Egyesült Államoknak. A meglepetésekre mindig kész Donald Trump azonmód igent mondott. Igen, de, ha... Ez is a színpadi(as) játék része. Mintha minden bombasztikus monológgal az ellenfél végszavára várnának. Aztán Kim, szöuli közvetítéssel, Phenjanban titkon vendégül látta a CIA (időközben amerikai külügyminiszterré átlényegült) vezetőjét, hogy előkészítsék a Kim–Trump csúcsot. Ehhez rögtön utána, első hivatalos külföldi útján háttérbiztosítást kapott legfőbb, de kissé elhidegült szövetségesétől, Kínától.
A mostani panmindzsoni kézfogó inkább csak fölvezető prológusa a Nagy Premiernek, az első amerikai–észak-koreai csúcsnak. Kim Dzsong-ün ügyes alakítással elérte, amire fölmenői, a phenjani udvar előző uralkodói, nagyapja és atyja még képtelenek voltak. A távol-keleti konfuciánus hagyományokkal dacolva, fiatal kora és viszonylagos tapasztalatlansága ellenére, egyenrangú partnerként léphetett a nemzetközi porondra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.