Szerző: VÁSÁRHELYI MÁRIA
2018.05.19.
Divatos fogalom lett a „politikai gyászmunka”. Közírók, politikai elemzők ebbe a fogalomkörbe sorolják az április 8-i, letaglózó ellenzéki vereség feldolgozását kísérő megnyilvánulásokat. Bizonyos értelemben idetartozik az az ellenzéki szavazókat jelenleg talán leginkább megosztó kérdés is, hogy az ellenzéki pártok – az autoriter politikai viszonyok, a parlamentben folyó ellenzéki politizálás esélytelensége és a csaló választási rendszer ismeretében – helyesen tették-e, hogy átvették mandátumaikat, és részt vesznek az országgyűlés munkájában. Úgy tűnik, a csalódottak nem elhanyagolható része inkább „nem”-mel szavazna a kérdésre, és valóságos árulásnak, a „megélhetési politizálás” beszédes bizonyítékának tekinti a tényt, hogy az összes megválasztott képviselő beül a parlamentbe.
Én személy szerint mást gondolok erről. Értem a csalódást, a frusztrációt és a tehetetlen dühöt, amire ezer és egy okuk van az ellenzékre szavazóknak, ám azt hiszem, mindezek nem jó tanácsadók. Úgy vélem, ha a választásokon elinduló, az utolsó hónapokat végigkampányoló politikusok nem vették volna át mandátumukat, viselkedésük leginkább arra az óvodáséra emlékeztetett volna, aki lelkesen végigjátssza a „Ki nevet a végén” társasjátékot, majd amikor veszít, felpattan az asztaltól, és sírva játékostársaira borítja a táblát.
Hogy mi a véleményem a jelenlegi választási rendszerről, azt részletesen kifejtettem korábbi írásomban (A rendszer maga a csalás, ÉS, 2018/16., ápr. 20.), és mivel a rendszer minden elemét inkorrektnek, igazságtalannak, csalónak tartom, azt helyeseltem volna, ha egyetlen ellenzéki párt sem vesz részt a 2018-as parlamenti választásokon, a cinkelt lapokkal folyó, a demokratikus választásokat megcsúfoló játszmában. A bojkott gondolatának helyességéről akkor győződtem meg végérvényesen, amikor néhány hónappal a választások előtt – éppen a Fidesz és a Jobbik között dúló plakátháború csúcspontján – a kormánypártok ökleként működő Állami Számvevőszék, nyilvánvalóan mondvacsinált indokok alapján, teljesen önkényesen, tiltott kampánytámogatás miatt 331 millió forintra büntette a Jobbikot, majd büntetést szabott ki egymás után az összes ellenzéki pártra. Számomra ekkor bizonyosodott be végérvényesen, amit persze korábban is sejtettem, hogy a kormánypártok bármilyen törtvénytelenségre hajlandóak, ha veszélyben látják választási győzelmüket. Az ÁSZ döntése akkor is teljességgel elfogadhatatlan lett volna, ha a Fidesz az elmúlt 8 évet nem permanens kampányüzemmódban töltötte volna, amelynek során – közérdekű, tájékoztató kampánynak hazudva – az adófizetők százmilliárdjait költötte el az ellenzék lejáratására és saját gyűlöletpolitikájának népszerűsítésére. Ráadásul az ÁSZ még arra sem vette a fáradságot, hogy megindokolja a pártok kampányát nyilvánvalóan ellehetetlenítő döntést, mindössze a befizetendő összeget és a fizetési határidőt közölte velük. Éppen úgy, ahogyan ez a modern diktatúrákban történni szokott. És bár a büntetés végrehajtását utóbb beláthatatlan időre felfüggesztette, az Damoklész kardjaként ott lebegett a kampány során mindvégig az ellenzéki pártok felett. Számomra ez volt az utolsó csepp a pohárban, ettől kezdve kétségem sem maradt azt illetően, hogy a választásokon való részvétel kizárólag a csaló rendszert legitimálja.
Az ellenzéki pártok azonban másként gondolták, és elindultak a választásokon. Pedig a Fidesz nem árult zsákbamacskát; minden résztvevő pontosan ismerte a verseny egyenlőtlen feltételeit, az ellenzék számára sokszorosan nehezített pályát, és ha nem menekültek volna folyamatos öncsalásba, akkor azt is tudniuk kellett volna, hogy a kormánypártok akár a választások előtt egy héttel is, bármilyen körmönfont módon módosítják majd a versenyfeltételeket, ha úgy ítélik meg, hogy veszélybe kerül hatalmuk megőrzése. Nyilván számos érvet fel tudnak sorolni az indulás mellett, elsősorban talán azt, hogy a bojkottnak csak akkor lett volna értelme, ha ebben az összes ellenzéki párt partner, beleértve a Jobbikot is – és erre valóban csekély esély mutatkozott. Megpróbálni azonban talán érdemes lett volna. Így azonban, hogy az összes feltétel ismeretében az indulás mellett döntöttek, infantilis és indokolhatatlan reakciónak tűnt volna, ha miután veszítettek – nem ülnek be a parlamentbe.
Bár igaz, jelen helyzetben mégsem elfogadható a parlamenti munkában való részvétel negligálására az a gyakran hangoztatott érv, mely szerint az országgyűlésben az ellenzék csupán biodíszletként szolgál, semmiféle érdemi szerep nem jut számára a törvényalkotásban, a hatalom tevékenységének kontrollálásában, a hatalomkoncentráció megakadályozásában...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.