KIPIPÁLÓK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: SZÉKY JÁNOS
2018.05.04.

...Hogy a szakmához közel maradjunk, itt van a médiaszabadság és tágabban a szólásszabadság kérdése. Ha megkérdeznek bárkit, akinek fáj a szólásszabadság romlása, hogy tulajdonképpen mi fáj, gondolom, például a Népszabadság bezárását hozná fel, vagy a kormánymédia ellenállás nélküli, kereslettől független nyomulását. Ha engem kérdeztek volna, feltétlenül szóba hozom az állami hirdetések ügyét, azt, ami egyes médiatermékek kormányzati agyontámogatásával a szabad médiapiacnak a lehetőségét is „súlyosan korlátozza”, hogy az uniós nyelvezetet használjam. Hol és hogyan sérti mindez az európai alapértékeket? A Sargentini-jelentés tervezetéből nem derül ki, amiként az sem, hogy ez egy betegséggóc, és bárkinek fájhat. Pontosabban: az derül ki, hogy akik a jelentést összeállították, a piaci szabadságot – ami nélkül nincs sajtószabadság – nem tekintik európai alapértéknek.

A témával foglalkozó öt pontban csakis jogi kérdésekről van szó: a szólásszabadság csorbulásának oka az, hogy a magyar kormányzat nem szívlelte meg különféle tekintélyes nemzetközi intézmények, a Velencei Bizottság, az EBESZ, az Európa Tanács, az ENSZ megfelelő tisztségviselőinek intelmeit. A legkonkrétabb kifogás ezek közül „a médiatulajdonlás koncentrációjára” vonatkozott. Ami azonban a magyarországi médiahelyzetet manapság az elviselhetetlenhez közelíti, arról keveset mond – például – az Európa Tanács emberi jogi biztosának 2014. decemberi jelentése. Arról az mond sokat, ha az ember rákattint egy kormányközeli szennyoldalra, látja rajta a kormányhirdetést, és kénytelen tudomásul venni, hogy X. félamatőr újságíró gyűlölettől büdös hazugságát az ő (mármint az olvasó) pénzéből finanszírozzák, akár akarja, akár nem. Ez az élmény nem adatik meg Sargentininek, se azok túlnyomó többségének, akik a jelentésről majd szavaznak az Európai Parlamentben.

Nem kételkedem a képviselő asszony és szakértő csapata jó szándékában, sem elhivatottságában, de akik túlságosan bíznak „Brüsszel” bölcsességében, azoknak csak azt tudom ajánlani, hogy számoljanak a gondolkodási korlátokkal. Forrásaim szerint például Sargentininek tudomása volt az állami hirdetések problémájáról, hogy azt ne mondjam, botrányáról, ám ennek a jelentéstervezetben még sincs semmi nyoma. Talán mert ez a betegséggóc a kipipálós módszerrel nem értelmezhető, jogi szempontok szerint nem meg- vagy elítélhető. Olyan országból nézve, ahol egy lap vagy weboldal addig marad fenn, amíg van elég hirdetés, illetve olyan cég, amelyik hajlandó fedezni a veszteségeket, mert tudja kompenzálni máshonnan, egyszerűen nem lehet megérteni, sőt elképzelni sem, hogy a kormányzat azért tart fenn hazugságoldalakat, mert el akarja foglalni az információs teret mások, szabad szereplők elől.

Hasonlóképpen azt sem lehet megérteni, hogy egy kormány éppen a szabadság semmibevételének köszönheti stabilitását. Nem lehet elképzelni azt a rutint, amit egy politikai csoport az évtizedek során felhalmozott a szabadság és az igazság elleni harcban. A belföldi csatákban edződött Szijjártó például könnyen rávágja, hogy Magyarországon „a sajtó sokkal sokszínűbb, mint több más európai országban” – ez tipikusan olyan érv, amit nem lehet cáfolni, mert mi az a „sokkal”, melyik az a „több más”, mi a „többszínűség” mércéje? Ha valaki vitába bonyolódik vele, hasonló érveket kap válaszul. És elvész a sötét dezinformációs rengetegben.

Eleve ott kellett volna kezdeni, ahol Sargentini befejezte. Az a kérdés, hogy a magyar kormány miért nem viselkedik úgy, mint egy demokratikus ország kormánya, legalább annyira lényeges, mint hogy melyik nemzetközi megállapodás melyik pontját mennyire nem tartja be. Vajon honnét származik ez a magabiztosság? Például, hogy mi romlott el abban az országban, amelynek Szijjártó Péter vezeti a diplomáciáját? Gondoljátok meg, polgárok!

ITT OLVASHATÓ