ISZTAMBULOVA NÉNI BOLDOGTALANSÁGA

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2018.05.18.

A százhuszonkilencedik szülinapja lesz mindjárt az orosz Koku Isztambulovának, bár ez nem biztos egészen. A második csecsen háború alatt minden irata megsemmisült ugyanis, ám az újakban az áll, hogy 1889. június elsején született. Mindenesetre arra emlékszik, hogy túlélte az orosz polgárháborút, bujkált a németek elől, volt száműzetésben és látott két csecsen háborút is.

Ilyen jeles alkalmakkor, amikor ennyire különösen vén lesz az ember, felidézik a hosszú élet titkát. Isztambulova néni azonban azt mondja, fingja sincs arról, miért él még mindig. Sőt, arról sem szól a híradás, hogy hány tucat unoka, hányszáz déd-, ük, vagy az ő esetében ükük üli körbe a lábait elandalodva.

Inkább arról mesélnek a lapok, hogy a matróna nagyon bölcsen és karakán őszintén kijelentette: „Már biztos vagyok benne, hogy az életem nem volt boldog.” Sőt: „Fáradt vagyok. A hosszú élet számomra egyáltalán nem isten ajándéka, hanem büntetés. Visszanézve szomorú életemre azt kívánom, bárcsak fiatalon meghaltam volna.”

Ezen a ponton jövünk rá, hogy a néni valójában költő, csak nem tud róla. Például egészen biztos, hogy nem pallérozódott Füst Milánon, aztán mégis ugyanazt mondja, csak szűkebben. Milán bácsi mindezt a kiábrándultságot, ami Isztambulova néni lelkét megüli, a következőképpen öltötte formába a Hábi Szádiban:

„…– De továbbá: Harum al Rasid kalifa egyszer így szólt Abd el Numanhoz, egy szegény favágóhoz: – itt állsz testvér a napfényen és szomorú vagy. Szeretném tudni az okát, mert én is szomorú vagyok. Mondd el nekem testvér. A napfényen ugyanis vigadni szoktak az emberek. – Amire a favágó: – Azért búsúlok igazhívők ura, mert észbe vettem, hogy nekem semmiféle történetem nincs. Velem soha semmi se történt. El-Babot legalább megcsalta a felesége, Kászimot legalább nevetik az emberek, mert ravaszdi szemhunyoritások közben mesél és nagyokat hazudik, aztán itt van a mészáros fia, aki legalább megszöktette a kádi lányát, – node én? Mit teszek én? Fát vágok, délben megeszem azt a pár szem datolyát, ragiffal, vagyis tudod, a mi lapos lepényünkkel, amelyet Allah (legyen áldott az ő neve), nékem juttatott. Este megeszem a kesernyés hanafüvet, ugyancsak lepénnyel, aztán lefekszem. És ez így megy napról-napra. És mi jön ki ebből? mondd meg te magad, igazhívők ura. Ha meghalok, még azt se fogom tudni, hogy minek éltem. – Amire a kalifa kíséretéhez, illetve Dzsáfárhoz fordúlt és így szólt: – Látod-e, oh Dzsáfár, nekem bőségesen van történetem, mert hiszen hazudtam eleget, de meg is csaltak, szép lányokat is csábítottam fiatal koromban és a végén én se fogom tudni, hogy minek éltem…”

Innen látszik, nem kell ahhoz százhuszonkilenc évet lehúzni Csecsenföldön, hogy az ember kiábránduljon az életből. Sőt, magyar írónak sem muszáj lenni, elég, ha szövőnő volt az ember Kádár idejében, máma meg Orbán-nyugdíjas. Ez a két szakma bármivel helyettesíthető, ki fog derülni, hogy a magyar nénik, bácsik, már hetven évesen is elmondhatják ugyanazt, mint Isztambulova ott messze, hogy az életük nem volt boldog...

ITT OLVASHATÓ