HOGYAN VÉDD MEG A CIVILEDET, HOGYAN VÉDD A HAZÁT, HÁZAT, ÖNMAGAD?

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: MAJTÉNYI LÁSZLÓ
2018.05.11.

A szürke ég alatt varjak ülnek a piszkos ágakon. Az elmúlt pár évben olykor rázták és nyögették új szelek az ős magyar fákat, de Magyarország újra és újra, azaz mindig elcsendesedett, tüntetései nem elzúgtak, elsétáltak. Nem tudni, meddig tart ez a csend, mely új, nem a jól ismert hazai csendek egyike. És nem is csak magyar. Sehol sem egészen megértett csend, mert nem az eddigelé ismert társadalomszervezési rendszerek sajátja. Az elterjedt nézet szerint a modern tömegtársadalomban az egyének alapvetően közönyösek, semmit vagy legalábbis a semminél alig többet tesznek maguk és mások védelmében, írt erről Hannah Arendt1 is, de a neves szerző az események fordulásakor, máskor ennek épp az ellenkezőjét is mondta. Csakhogy a mi tömegtársadalmunk is más, mint a XX. század első kétharmadában megtapasztalt. Ez a mi csendünk már az úgynevezett választási autokrácia csendje, ez már a hibrid valami, akárhogy is, más.

Más a másban.

A Hódmezővásárhely szó hallatán az öreg és az ifjabb csatalovak felkapták fejüket, tágultak orrlikaik. Azután fejüket megint lehorgasztották.

Új rend született

A NER alapítója az elmúló magyar időben szívesen papolt a létezés magyar minőségének megőrzéséről, azaz a szép, nemes és választékos életről. Ebből lett a kivételesen nemes és választékos életet élő édesanyjukat megajándékoztató, a lelőtt háziállat tetemét helikoptereztető főminiszterek és a létezés magyar minőségét évente hetvenmilliárdokkal gazdagító családi gázszerelők, házibankárok, valamint a városainkba a barna éjfélt elvivő, azokat sötétbe borító családtagok és az ügyeket bonyolító filiszterek, azaz, amint Tersánszky megírta a Misi Mókusban, a választékosan beszélő kövér mókusok magyar valósága. Érthetetlennek tűnik az ezt övező közöny. Mármint a sovány mókusoké.

Értjük ugyanakkor, nagyon is jól értjük, hogy a létezés magyar minősége hovatovább nem tűri, hogy a jogállamot akár csak félénken emlegetők itt packázzanak vele.

Mert nem minden gyáva zsarnok, de minden zsarnok gyáva.

Hódmezővásárhelyen megérintette a NER-t veresége lehetőségének gyenge szellője, és le is vonta a következtetést, ezt az erősen kellemetlen érzést nem akarja még egyszer érezni. És 2018. március 15-én megszületett az új Orbán, aki azonnali hatállyal beígérte, hogy ha eljön az elégtételvevés rendelt ideje, ő aztán elégtételt is vesz. Adjonisten után fogadjisten. Ezzel értelemszerűen bejelentette igényét arra, hogy a választói autokrácia maradék kompetitív jellegét hártyavékonnyá tegye, mely hártya afféle filigrán dísz leend az új, az eddiginél is masszívabb építményen. A perspektíva szinte korlátlan. Egyiptomban például még mindig tartanak választásokat. Abdel Fattah esz-Sziszit, aki az létezés egyiptomi minőségének ugyancsak páratlan bajnoka, továbbá a nép jótevője, minap a leadott, igaz, kevés számú, szavazat 97,08 százalékával választották újra. Egyetlen riválisának, aki maga is Sziszi lelkes híve, alig három százalék jutott. Az illető amúgy örülhet nagyon, hogy nem ennél több.

Orbán március végi beszédeiben az addigieken is túlmenve hirdette meg, hogy a létező helyén milyen új, ugyancsak választékos világot hoz létre: bejelentette „a Soros zsoldoshadsereg tisztjei”, akik, ő tudja ezt, éppen kétezren harcolnak Magyarország bevándorlóországgá alakításáért, leckét kapnak. Mondanánk erre: szinte agyhalott beszéd, semmi köze semmihez, ami van vagy lehetne. De nem az, szokása szerint ködből teremt létezőt. Még nem létező új kormányunk már figyel és színről színre is látja a valót, névről névre ismeri a gazokat, üzelmeiket éber hatóságaink azelőtt felderítették, hogy akár belekezdtek volna. Államtitkári szintű ígéretre máris mozog az államgép: a Soros-szervezetek rövidesen betiltásra kerülnek.

Király, azt hiszi, alhatik.

És a NER nem áll magában. Már nem a nagy európai liberális tenger magányos hullámtörője. „A liberális korszak, mely 1989-ben kezdődött Közép-Európában, véget ért” – írta 2007-ben Ivan Krastev. Akad olyan, hm, megengedő vélekedés is, amely szerint nem feltétlenül a demokrácia vége az illiberális demokrácia eme újsütetű tündöklése, megjelenése, ugyancsak egyesek szerint a liberális demokrácia által nyújtotthoz képest szélesebb választási kínálatot biztosít Európa népeinek. És folytathatjuk ezeket az ugyancsak érdekes nem is eszik olyan forrón a kását, hiszen ízlések és pofonok különbözők zsánerű gondolatokat. Ami az egyik embernek populizmus, a másiknak demokrácia, idézik Dahrendorfot az ugyancsak neves szakértők.

A nyers magyar valóság némileg mást mutat: „egyszer nyerjünk, de nagyon” (OV, 2007). Az új világ, mondhatnám, egyetlen értelme, kutyaharapást szőrivel, a választás lehetőségének választás útján történő megszüntetése immár végső sikerrel kecsegtet, kialakulóban az életünk mértékével mérve végtelenített uralom. Amelyben pedig az illiberális rendszer ideá­lis ellenzékének legfőbb mondanivalója a semmi, Sartre-ral pontosítva: a lét és a semmi. A többi parasztvakítás, démonűzés. A rendszer működése a részleteket illetően lehet olykor, ha nem is intelligens, de legalább szofisztikált, mégis egészében faékszerűen egyszerű, más szóval primitív. Sikere mégis kétes, ugyanis fából vaskarika, legalábbis ha az emberekre a felvilágosodás kései visszfényeként elméjét használó, mindennap döntéseket hozó eszes lényként tekintünk...

ITT OLVASHATÓ