HETTITÁK

ÖRÜLÜNK, VINCENT? BLOG
Szerző: jotunder
2018.05.15.

A képen látható idős asszony a dédanyám. Hetvennégy évvel ezelőtt deportálták. Gázkamrában halt meg. A részletekről nem beszélünk, arról az utolsó percről, ami után a meztelen holttestét elégették. A családom nagy része ugyanúgy a gázban pusztult el, de voltak, akik túlélték, és közülük néhányan alijáztak Izraelbe.

Izrael földje nem volt üres. A "hettiták" éltek ott (így nevezte ma Megadja rezsimszolga a kormányblogon a palesztinokat), akiket a Nakba idején valakik elkergettek a földjükről, a házaikból, és a legtöbbjük azóta is menekülttáborokban él. Azok a valakik, mi voltunk, mi zsidók, akiket nem gázosítottak el, akiknek nem volt maradásuk Európában, akik hazát akartak teremteni maguknak őseik földjén. Ábrahám, József és Mózes földjén.

Akik persze nyilván sohasem éltek, de ez mindig mellékszál. Dávid a pásztorkirály talán élt, talán nem, ha igen, úgy háromezer évvel ezelőtt, amikor a palesztinok ősei is éltek valahol, talán pont ugyanott, mintha ennek lenne bármi relevanciája. Valójában csak az számít, hogy 1948-ban ki hol volt, és ki volt az erősebb. Mi voltunk az erősebbek. És ma is mi vagyunk az erősebbek. Sokkal, de sokkal erősebbek, mint a palesztinok. És nem, nem Ábrahám, József vagy Mózes, hanem az az öregasszony a képen az, akiről Izrael szól. Ő a magyarázó erő. Az ő borzalmas halála az, ami miatt elfogadjuk azt, hogy tegnap hatvan "hettita" halt meg Izrael és Gáza határán teljesen értelmetlenül.

Mondhatnám, hogy ez elfogadhatatlan, de ugyan mit is jelent az, hogy elfogadhatatlan, ha egyszer elfogadjuk, így vagy úgy, de elfogadjuk. Záli dédanyám halálát bosszuljuk meg azokon a szerencsétlen kölykökön, akik csúzlival mennek neki az izraeli katonáknak. Ha úgy alakul, ha nagyanyámék úgy döntenek, hogy elmennek, akkor most egy árva szót nem tudnék magyarul, és talán az izraeli hadsereg őszülő tisztjeként védeném meg Izrael határát, és parancsolnám meg a katonáimnak, hogy öljenek. És közben arra gondolnék, hogy nekem erre jogom van, jogot adott nekem erre a kimondhatatlan nevű.

A kimondhatatlan nevűnek azonban kifürkészhetetlenek az útjai, ezért nemcsak Záli dédanyámat látom, hanem azokat palesztin öregasszonyokat is, akik egész életüket táborokban élték le, táborokban, ahol az utcák a régi palesztin városok nevét viselik, ahol a házuk volt, valamijük, amit el lehetett venni tőlük, mint tőlünk a zongorát, meg a perzsaszőnyeget. A "hettita" megadjanyelven azt jelenti, hogy azoknak a palesztinoknak, akik tegnap meghaltak, az élete kevesebbet ér, mint a zsidóké (mármint a jó zsidóké, mint Netanyahu, vagy a Köves Slómó, nem ám a Soros vagy a Heller Ágnes). Volt azonban (vagy nem volt, de ez teljesen lényegtelen) egy másik zsidó is, aki mindenkiért meghalt a kereszten, Záli dédanyámért és azért a palesztin öregasszonyért is, akinek sohasem fogom látni az arcát, és aki ma eltemette az unokáját.

Nincs feloldozás, nincs igazság, nincs remény. Vannak szörnyebb világok, a mienknél, vannak sokkal mocskosabb történetek, mint a miénk, vannak sokkal de sokkal borzalmasabb életek. Ez a háború az erősek és a gyengék között örökkön örökké fog tartani, és én az erősek oldalán fogok állni, mert arra az oldalra teremtett a kimondhatatlan nevű. Az egyetlen, amit tehetek, hogy minden egyes percben szembesítem magam azzal a ténnyel, hogy az ő életük ott a másik oldalon, pontosan ugyanannyit ér, mint az enyém.

ITT OLVASHATÓ