HAZATÉRÉS

JÓREGGELT EURÓPA BLOG
Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2018.05.14.

A minap írtam egy hendiatriszról, az "Isten, haza, család" címzetű förtelemről, akkor a kereszténység volt a téma, a hármasságból csak az isten fogalmával vacakoltam kicsit, kellene már a haza nevű mélytorok öblögetéssel is foglalkozni, ne lehessen rám fogni, hogy csak ateista vagyok (nem vagyok eléggé, még az ateizmussal kapcsolatban is vannak kétségeim), vegyük hozzá az apatriotizmusomat is (úgy látszik, nincs ilyen, az ellenőrző program aláhúzta, én meg fölvetettem vele, mostantól van - legalábbis az én gépemben). A témának az ad különös aktualitást, hogy ezúttal egy Brüsszelben tenyésző seggnyaló üzente meg a Párt kizárólagosnak tekinthető hazafiságát a különben nemlétező baloldalnak.
Hazaszeretet, hazaárulás, hazafiság (érdekes, hazalányság nincs, furcsa, nem? - hogy ilyen is csak a férfiaknak van, ez nem lehet véletlen, valószínűleg azzal egyenértékű, ami még ezen kívül csak a férfiaknak van). Aztán van még a házaló, a hazárd és a házasság. Valamint a hazátlan és a házatlan. Mind a házból származó szó. A latin nyelvekben a páter a szótő (pater-tris - atya), ez is jellemző, a hazát, a melegséget, az otthont éppen attól a szülőnek (ki tudja miért) nevezett embertől származtatják, aki az esetek többségében mindent megtesz azért, hogy ezt a meghittséget szétdúlja - emlegetem sűrűn a Biblia nőgyűlöletét, onnan ered a máig kiirthatatlan hímsovinizmus, a fizikai erőfölényével minden értelmes emberit, azaz a nőkben meglévő tulajdonságokat kisebbrendűségi érzésből elnyomó hímnemű ember felmérhetetlen kártevése. A patria betűhíven megjelenik még az angolban is, amennyiben a hazafi ott is patriot, de a hazát is az apából eredeztetik, ahogyan a németek is (Vaterland), bár náluk van egy érdekes kettősség a Heimat szóban, ami elsősorban otthont jelent ugyan (sőt, a heimlich származékszóban ott van a menedék is, ha a titokzatosnak - ezt jelenti a heimlich - tulajdoníthatunk egy ilyen jelentésárnyalatot). Nem találok semmi kivetnivalót abban, hogy a magyar nyelv egy tárgyat jelölő közös főnévből származtatja a haza nemesnek vélt fogalmát, sőt még tetszik is, szívesen ajánlanám a hazaszeretet nevében dühödten vagdalkozók figyelmébe ezt a körülményt, ha az efféléknek lehetne valamilyen elemi ismeret megszerzését ajánlani.
Én nem szeretem a hazámat, hazafi sem vagyok, igaz, hazaáruló sem, mert azzal a fogalommal végképp nem tudok mit kezdeni. Ezenkívül nem vagyok hazátlan sem, de nem azért, mert ezzel szemben hazás volnék, hanem mert az általánosan elfogadott módon ezt a szót sem tudom értelmezni. A haza megszilárdult ragos alakulat, a haz szótőhöz illesztett lativus-i raggal azt jelenti, hogy valahonnan máshonnan a házam felé irányítom a lépéseimet. Az a haza, amiről itt most beszélünk, a haza határozószó főnevesüléséből keletkezett és vált magasztos, de valójában tartalmatlan, álságos, hazug érzeményeket kifejező fogalommá. A haza határozószót értem, a hazatérést szépnek tartom, bizonyos távoli tájakról való érkezés vagy legalább vágy esetén még torokszorítónak is. De a hazát mint politikai és jogi terminus technikus-t, a zászlólengető, melldöngető nacionalizmus felsőbbrendűségének manifesztációját taszítónak találom, ami csak azért nagyon kellemetlen, mert országunkban (nemcsak korunkban, most csak sokszorosan) ezt a haza "értelmezést" hallom, olvasom politikustól és közmagyartól. Nem bír érdekelni sem a hazájuk, sem a hazafiságuk.
Közel harminc éves voltam, amikor először kaptam útlevelet. A nagyapámtól rám testált örökségből még megvolt négy bérház Bécsben, anyám néhány hónappal korábban nyerte meg a pert az osztrák állammal szemben, néhány jogtechnikai eljárás után az enyém lehetett volna jogos örökségem. A négy bérház a Prinz Eugen Straßén áll, a Belvedere palotával szemben, elég jó hely, minden normális ember összetörte volna magát, hogy a tulajdonosa lehessen egy ilyen fantasztikus vagyonnak. Szocialista állampolgár voltam, ezt a tranzakciót akkor lehetett volna lebonyolítani, ha "disszidálok", azaz ott maradok Ausztriában, itt Magyarországon távollétemben börtönre ítélnek (nekem volt még egy külön záradékom is az 56-os múltam miatt), ami azt jelenti, hogy soha többé nem térhetek haza. Hogy világosabb legyen a képlet, nem volt még meg a két fiam, sőt a mamájukat sem ismertem akkor, nem érdekelt semmiféle pénz, semmiféle vagyon, a Hausanwaltomtól (ez az ügyvédeim közül az, aki a házak ügyeinek intézésével volt megbízva) kértem tizenötezer schillinget, mert könyveket és lemezeket akartam venni, de semmi nem kötött sem Magyarországhoz (senki és semmi, hogy pontos legyek), sem máshová.
Az útlevelet harminc napra kaptam, a huszonhetedik napon hazajöttem, elfogyott a pénzem, meg aztán kicsit tartottam is attól hogy a vámon majd kereskedelmi mennyiségnek ítélik a könyveimet és lemezeimet, és esetleg elkobozzák. Két dolog vezérelt azon a bizonyos huszonhetedik napon. Az egyik: kénytelen vagyok eltűrni, hogy mások határozzák meg, elhagyhatom-e azt a helyet, ahol élek, azt viszont szinte tűrhetetlennek tartanám, ha még azt is meghatároznák, mikor jöhetek haza. A másik valamivel bonyolultabb. Öt évvel ezelőtt egyszer már megpróbáltam leírni, azt most ideteszem:..

ITT OLVASHATÓ