HA KICSIBEN NEM MEGY, NAGYBAN SEM FOG SOHA

MÉRCE
Szerző: DIÓSZEGI-HORVÁTH NÓRA
2018.05.10.

A keddi tüntetés előtt bingóztunk. Összeszedtük az elmúlt időszak összes skandálását és kötelező elemét onnantól, hogy „Európa, Európa”, a rendőrök arcába kiabált „Bűnözőket védtek”-en át egészen odáig, hogy „Nem megyünk haza”, „Mocskos Fidesz”, meg persze a „Viktátor”, sokak nagy kedvence. Voltak extrák is: Kunhalmi Ágnes kifeszíti az EU-s zászlót, Gyurcsány beáll az élőláncba, Örömóda-éneklés, szóval volt miért izgulni a tüntetésen, amiről egyébként úgy nagyjából lehetett sejteni, hogy milyen lesz.

Aztán kedd este, 10 óra magasságában ott álltunk megint a Kossuth téren, a lépcső előtt, a rendőrsorfallal szemben, és – ciki, nem ciki – én már csak azt számolgattam magamban, hogy mi hiányzik még a bingóhoz (a nagy csalódás már reggel utolért, amikor Gyurcsány meg sem környékezte az élőláncot).

Szóval állunk ott, a lépcső előtt, üvöltünk be az üres Parlament lefüggönyözött ablakain, heccből cukorkákkal kínálgatjuk a rendőröket, lobog az EU-s zászló.

Ennek így semmi értelme nincs.

Túl vagyunk a harmadik tüntetésen, ami a többség nevében szerveződött, százezerről letornáztuk tízezer alá a résztvevők számát, a penetráns kommunikációnak köszönhetően pedig semmivel sem vagyunk beljebb, mint április 9-én, mert továbbra sincs halvány fogalmunk sem arról, hogy mégis mi végre csináltuk ezt az egészet.

Az előző este kezdődött, majd spontán módon május 8-án újra felálló élőláncnak legalább egy hozadéka biztosan volt: rámutatott arra az eddig is jócskán sejthető tényre, hogy a magukat ellenzéki pártoknak definiáló formációk is eljutottak oda, hogy félnek a választópolgároktól (néhány kivételt leszámítva), az előző tüntetésekhez képest most feltűnően távol is maradtak, hiszen épp a mandátumok átvételével, eskütétellel, meg hasonlók fontos dolgokkal voltak elfoglalva.

Vonjuk hát le a kétségbeejtő tanulságot: egyedül vagyunk.

Van egy kormányunk, amely a szavazatok hajszállal kevesebb, mint a felével kétharmados többségben irányítja majd az országot, és van egy ellenzékünk, amely jelenleg olyannyira nem képes szembenézni saját hibáival (amit erről a múlt héten írtam, az ezen a héten még igazabb), hogy már a választópolgárok elől is megfutamodik. Mit várunk tőlük a következő négy évben?

A nagy kérdés: várunk-e még tőlük valamit? Várunk-e egy olyan csodalényre, aki az unikornisnál is ritkább, a jeti hozzá képest puhány házikedvenc, és kevesebben látták, mint a Loch Ness-i szörnyet: az Egyetlen Ellenzéki Jelöltre? A kontrák rekontrájára, a választások Fedák Sárijára egy olyan rablóultiban, ahol előre le vannak osztva a lapok…

Vagy elfogadhatjuk, hogy a politika játékszabályai mások, és hogy ha választott politikusainkra várunk (akik elméletben ugye népképviseletre hivatottak), akkor talán úgy 2030 magasságában kihalásos alapon találnak maguk közt valakit, aki mögé a maradék besorolhat. Bár ez sem valószínű.

Ahogy én látom, két lehetőségünk van: vagy álldogálunk továbbra is a Kossuth téren, és üvöltjük, hogy „Európa, Európa”, mely skandálás kiüresített mondanivalója valójában semmit sem takar, mert nem tudjuk, hogy milyen Európa az, amit követelünk,
vagy kicsit végre komolyan vesszük saját magunkat (mások úgyse fognak), és elkezdünk azon gondolkodni, hogy valójában mi a teendő...

ITT OLVASHATÓ