ESTERHÁZY KÖZÉP-EURÓPÁJA ÉS A DIKTATÚRÁK CSÖNDJE

ÉLET ÉS IRODALOM / FEUILLETON
Szerző: L. VARGA PÉTER
2018.05.04.

Esterházy Péter a diktatúrák nyelvéről szólva a következőképp látta a kádári kommunizmus (nyelvi) szerkezetét: „Megdöbbentő és lefegyverző, már-már megható, hogy a Kádár-diktatúra mennyire egyetlen szótól függött. Legitimitását (maga előtt) és erejét az adta, hogy ellenforradalomnak nevezte a forradalmat. […] Ellenforradalmat mondott, aki így gondolta, vagy nyíltan behódolt, vagy elege volt már az egészből és nem gondolt semmit, a nyíltan ellenszegülő forradalmat mondott (ezeket kis túlzással egy kézen meg lehetett számolni, mostanra már több száz Siva kéne). És aztán volt a nyíltan semmilyen, ez volt a Kádár-rendszer nagy leleménye, hogy ezt engedte, sőt támogatta, ennek szava az »56-os események« volt, később kis iróniával (bár hogy hová mutatott az irónia hegye, nem tudni): 56-os sajnálatos események.” (A szavak csodálatos életéből, 2003.)

Esterházy fentebbi értelmezésében az „esemény” eseményt kitörlő fogalma 1956 kapcsán a „semmilyen” szinonimája vagy értelmezési tartománya lesz, az általa említett irónia „hegye” pedig a „nyíltan” jelzőben ragadható meg, hiszen „nyíltan semmilyennek” lenni még abban az összefüggésben sem éppen sokatmondó, hogy „nyíltan ellenszegülni” azt jelentette, „nem csendben maradni”, azaz hivatalosan ellenállni, tehát cselekvőerőt felmutatni. Az „ellen” e ponton hasonlóképp működik, mint Esterházy szarkasztikus kifordításában a fosztóképzővé avanzsáló „szocialista”: „A szocialistaszó például […] fosztóképzőként viselkedett, a szocialista demokrácia a demokrácia, a szocialista erkölcs az erkölcs hiányát jelentette, a szocialista jövő maga volt a kilátástalanság […].” (Uo.)

Mi Közép-Európa, mihez képest határozható meg, hol ér véget a múltja, és hol kezdődik a jelene? Múlt és jelen találkozásának pillanata milyen viszonyt létesít Közép-Európa és annak történelmi, irodalmi, politikai, etikai hagyományai közt? Esterházy Péter a fentebbi kérdésekre nem egyszerűen válaszokat keresett fikciós munkáiban, esszéiben és publicisztikájában, hanem elsődleges érvényűvé emelte annak tapasztalatát, hogy a válaszok előhívása, illetve meglelése magának a nyelvi létesülésnek az eseménye. Valószínűleg innen eredeztethető annak a máig megoldatlan, nyelvi nehézkedésű dilemmának a messze a múltban gyökerező, de a jelenre folyamatosan kiható ereje, amely Nyugat és Kelet köztességében nem képes feloldani a „közép” mibenlétét, jellegét, karakterét, filozófiáját. Ellenkezőleg, a szintézis hiánya a Nyugat és Kelet közti létfeltételek és distinkciók változó dinamikájában már a nyelvi megnevezés problémáját is hangsúlyosan állítja elénk: Kelet-Közép-Európáról vagy Közép-Kelet-Euró­páról beszélünk, amikor ama térségnek a (geo)­politikai elhelyezkedéséről próbálunk számot adni, amelybe Magyarországot is beleértjük? Esterházy írásművészetét, valamint a térség szociokulturális és irodalmi hagyományát, politikai szisztémáinak utóbbi évtizedekbeli vonatkozásait figyelembe véve bonyolult feladat hárul az értelmezőre. Azt kell ugyanis mindenekelőtt számításba venni, hogy Közép-Európa, ha nyelvileg – megnevezésként – létezik (azaz létesül, keletkezik), illetőleg létfeltételeinek olyan distinktív jegyei vannak, amelyek a társadalmi-politikai, valamint nyelvi berendezkedésének egyfajta referenciális bázist biztosítanak („közép-európainak lenni azt jelenti, hogy a kultúránk nyugatias, az életünk pedig keleties” – A halacska, 1988), akkor azok miként viselkednek nyelvi használatban, pragmatikusan. Az Esterházynál mindig oly nyomatékossá váló, rendre Wittgensteinre vonatkoztatott nyelvhasználati viszonylagosság elve és gyakorlata ugyanis nem a dolgok relativizálására irányul, hanem azok nyelvi létesülésére, azaz maguk a dolgok is nyelvi kérdéssé válnak. A keletkezésben vagy keletkezőben levés miatt képesek ugyanakkor arról tanúskodni, hogy egy politikai, társadalmi és mindezek révén nyelvi szisztéma miként változik azoknak a nagy horderejű eseményeknek a fényében, amelyeket aztán történelemként tartunk számon. (Esterházy írásművészetében elsődlegesen az ’50-es évek radikális kommunista diktatúrája, az 1956-os forradalom és az azt követő kádári kommunizmus, valamint az 1989‑es rendszerváltás és annak következményei lesznek azok a – nem pontszerű – események, amelyek cezúraként íródnak bele a történeti folytonosság képzetét megteremtő folyamatokba.)

Amiként a „Közép-Európa” fogalma magában foglalja, azaz implikálja Nyugat és Kelet horizontját, úgy az irodalom és az irodalomról való beszéd feltételezi azokat az effektusokat, amelyek a szociokulturális-politikai kontextusokban meglevőként és hiányként, szóként és elhallgatásként, kéznél levőként és csöndként nem csupán megtapasztalhatók, de nyelv- és szövegformáló potenciállal bírnak a keletkező művekre. A „kultúránk nyugatias, az életünk pedig keleties” ugyanis – szintén implicite – tartalmazza kultúra és élet dichotomikus viszonyrendjét, egyfajta idő- és térbeli elcsúszást, shiftet, amelyben az egyik a másikra rakódva létezik ugyan (kultúra és élet „materiálisan”, érzékelhető módon átfedik egymást), mégis ellentétet állapítanak meg a kettő közt. Közép-Európa és az emlékezetben elevenen élő diktatúrák e sajátos nyelvi és létbeli szerkezetben kezdik elnyerni jelentésességüket és jelentőségüket, mivel egyre láthatóbbá és látványosabbá válik a különbség, ami „a kultúránk nyugatias, és az életünk is nyugatias”, „a kultúránk keleties, és az életünk is keleties” vagy „a kultúránk keleties, az életünk nyugatias” kijelentésváltozatokhoz képest felszínre tör. (Utóbbi transzformáció valószínűleg lehetetlen referenciális bázissal rendelkezik, azaz nem létezik – ebből is látszik, hogy a „közép” kontextusai nem tetszőlegesen cserélhetők vagy módosíthatók.)...

ITT OLVASHATÓ