2018. május 6., vasárnap

ELLENZÉKI STRATÉGIA EGY HIBRID RENDSZERBEN

HVG ONLINE - ITTHON
Szerző: HEGEDŰS DÁNIEL
2018.05.06. 


Az elmúlt hetekben sorra születtek olyan írások, például Ungváry Krisztián vagy Gomperz Tamás tollából, melyek az ellenzéki szerep elárulásával és a rendszer általi kompromittáltsággal minősítették egyenértékűnek az ellenzéki képviselők parlamenti mandátumának átvételét. Széles körben osztott érvelésük alapja, hogy a 2018-as választások paradigmaváltáshoz vezettek a magyar politikában. Magyarország nem demokrácia többé, és mivel az ellenzék parlamenti politizálása eredménytelen, kilátástalan, ám ugyanakkor nyilvánvaló legitimációt nyújt a rendszer számára, ezért az ellenzéki politikának meg kell szabadulnia az ellenzéki pártok soraiban eddig felgyülemlett erkölcsi és politikai tehertől, és a rendszerrel szembeni, alulról szerveződő, utcai tömegmozgalommá kell válnia. Aki pedig nem hajlandó e stratégia szerint játszani, áruló.

Ungváry és Gomperz analízisének, valamint az általuk javasolt stratégiának is vannak helyes pontjai. Ugyanakkor írásaik alapvetően két dolgot bizonyítanak: nem értik a rendszer, vagy ha úgy tetszik a rezsim működését, és – Gomperz esetében meglepő módon – viszonylag kevés gyakorlati politikai érzékről tesznek tanúbizonyságot.

Az a – számos kollégámmal együtt évek óra képviselt – álláspont, hogy Magyarország nem demokrácia, hanem hibrid rezsim, a 2018-as választások után egyszerre tört utat magának a magyar politikatudomány szélesebb köreiben és a nyilvánosságban is. Ehhez egyértelműen szükség volt a választási eredmények által okozott sokkra, illetve a politikai verseny hihetetlen torzultságára történő rácsodálkozásra, ám nyilvánvaló, Magyarország nem 2018. április 8., hanem legkésőbb a 2014-es „szabad, de nem tisztességes” választások óta nem demokrácia. És nem azért nem demokrácia, mert a parlamenti pozíciók megszerzése és a kormányzati felhatalmazás nem a többség akaratával összhangban lévő módon történt, hanem azért, mert a politikai verseny oly mértékig torzult és kiegyensúlyozatlan, hogy az már nem egyeztethető össze a hatalomért folytatott nyílt és demokratikus verseny szabályaival. Ami persze – visszacsatolva az első ponthoz – nyilván hatással van az egyes politikai szereplők támogatottságának az alakulására is.

A hibrid rezsim egy olyan átmeneti kategóriája, ami egyként egyesíti magában a demokratikus és az autoriter (értsd: tekintélyelvű-diktatórikus) politikai rendszerek egyes tulajdonságait. A hibrid rezsim irodalom egyik legnagyobb szerzőpárosát idézve, a hibrid rezsimek versengő, de nem demokratikus politikai rendszerek. Ezen, a Nemzeti Együttműködés Rendszerében is fellelhető kettősség nemcsak a helyes politikai stratégia megtalálását, de az oda vezető helyes kérdések feltételét is megnehezíti az ellenzék számára. Ha a rendszer demokratikus versenyt korlátozó, autoriter jegyeit helyezzük előtérbe, másodlagossá válnak az ellenzéki pártok választási stratégiáira és döntéseire vonatkozó kérdések, nehezítve ezáltal a megfelelő tanulságok levonását. Ha azonban az ellenzék politikai teljesítményére fókuszálunk, könnyen visszacsúszunk egy olyan pozícióba, mintha az ellenzéki döntések, a visszalépések rendszere valóban alapvető kihatással lehetett volna a választási eredményekre, épp úgy, mint egy jól működő, szabad liberális demokráciában. Ez azonban sajnos nem igaz. A Fidesz alkotmányozó többsége valóban elkerülhető lett volna, ennél több azonban aligha lett volna kihozható – Hódmezővásárhely után is – a rendszerből.

Ungváry és Gomperz javaslata úgy tesz, mintha az Orbán-rezsim már nem lenne versengő politikai rendszer. Ezzel az indirekt állítással önmagában nem az a legnagyobb baj, hogy tényszerűen nem igaz, hanem az, hogy arra nem alkalmas, amire szánták: hogy egy sikeres, megújuló ellenzéki stratégia alapja lehessen. Egy a képviseleti intézményeken kívüli, utcai mobilizációra építő, szimbolikus ellenállás stratégiája képes lehet arra, hogy az elkövetkező egy-másfél év során egyben tartsa az ellenzéki szavazótábor aktív magját Budapesten, és csekély mértékben akár a vidéki nagyvárosokban is, ez azonban stratégiai célnak igen szerény. Biztosan nem lesz képes ugyanakkor egy olyan alternatívát kínálni, amivel a társadalom szélesebb, stabil politikai preferenciával nem rendelkező, szavazatukat épp most akár a Fideszre leadó, adott esetben vidéki rétegei is megszólíthatók, horribile dictu integrálhatók lennének. Vagyis nem alkalmas többség kialakítására. Elsősorban azért, mert a magyar választók szemében a rendszer igenis versengő, és a maradék intézményi hitelességét is elveszítené az ellenzék, amennyiben nem venne részt a politikai üzemben. Érdemes végiggondolni ezen a ponton azt is, milyen értelmezési keretben juttatná el a képviseleti intézmények ellenzéki bojkottját a Fidesz propaganda a magyar választók széles rétegeihez, és milyen pártfinanszírozást érintő szankciókat találna ki gyorsan és kreatívan hozzá Orbán.

Egy hibrid rendszerben a helyes stratégia nem abban áll, hogy választani tudunk a képviseleti intézményekhez kapcsolódó politikai versenyben való részvétel, vagy annak elutasítása, és a rendszer autoriter jellemzőit előtérbe helyező fundamentális, parlamenten kívüli rendszerellenzéki szerep között. A helyes stratégia egyszerre reflektál a rendszer versengő és autoriter természetére, és koordináltan működteti az ellenállás minden, intézményeken belüli és kívüli, módozatát...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.