ÉLJEN EÖTVÖS JÓZSEF!

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: SZÉKY JÁNOS
2018.05.25.

Karl Marx születésének kétszázadik évfordulója alkalmából a kínai kormány megajándékozta Trier városát egy négy és fél méteres bronzszoborral. Az ókeresztény eredetű dómjáról is híres város az Európai Unió, röviden Európa szívében fekszik, a sem liberálisnak, sem demokratának nem nevezhető kínai kormány pedig igyekszik minél erősebb pozíciókra szert tenni az Európai Unióban, éreztetvén, hogy ő az erősebb, és ereje marxizmusának is köszönhető. A gesztusnak tehát volt mélyebb jelentése, mondván, a történelem nekünk ad igazat, mert nem törődünk a liberális demokráciának nevezett körülményeskedéssel, ellenben kitartunk a marxi recept mellett, miszerint a tőke uralmát és a vele járó erkölcsi-pszichológiai romladékot diktatúra útján a legcélszerűbb megdönteni (nevezzük a proletariátus diktatúrájának), hulljon a férgese.

A kínai befolyásszerző kísérleteket Brüsszel általában érzékeli, sőt különféle megelőző lépéseket is tesz, már csak ezért is furcsa, hogy az Európai Bizottság kereszténydemokrata elnöke, Jean-Claude Juncker elment az emlékmű avatására, ahol lendületes beszédben védte meg a szerinte igaztalanul támadott Marxot. Nyilván nem a kínai kormány nemzetközi propagandaműveletét akarta igazolni, hanem úgy gondolta, az EU sok politikusa és más polgára nagyra tartja Marxot, munkássága tehát az európai szellemi örökség fontos és pozitív része, azaz megér egy elismerő beszédet.

A bizottsági elnök Marx-apológiája viszont két hamis vagy legalábbis téves érven alapult. Az egyik, hogy „Marx nem felelős azokért az atrocitásokért, amelyek állítólagos örökösein kérhetők számon”. A másik, hogy a marxi filozófia „tanította meg” az európaiakat arra, hogy „a mi korunk feladata” a szociális jogok erősítése. Ebből és a rá következő – például hazai – vitából az derül ki, hogy sem a neves német közíró védelmezői, sem az ellenfelei nem ismerik a politikatörténetet, benne Marx idevágó munkásságát.

Az első állítás mögött az a közkeletű tévedés munkál, hogy Marx a maga korában, valamikor a XIX. század homályában, Nyugat-Európában kidolgozott egy szép és jó elméletet a gyakorlati tesztelés szándéka nélkül. Aztán keletebbre, Oroszországban és Kínában ezt a szép és jó, de mindenképp gyakorlati-politikai folyományok nélküli elméletet gonosz emberek elbitorolták, eltorzították, és történetileg példátlan rémtetteket követtek el rá hivatkozva. Logikusan adódik a kérdés, hogy ezeknek a gonosz embereknek miért volt szükségük egy térben és időben távol dolgozó szobatudós elméletére, hogy igazolhassák rémtetteiket, illetve fordítva: nem volt-e mégis valami ebben a humanistának szánt, igazából csak filozófiai és közgazdaságtani műveltséggel követhető elméletben, ami alkalmassá tette arra, hogy ilyen műveltségnek híján lévő fenevadak megtegyék diktatúrájuk pót-államvallásának.

A válasz, szűkebb értelemben, a proletárdiktatúra mint a tőke uralma és a kommunista társadalom közötti átvezető szakasz koncepciója. Tágabb értelemben: a liberális és képviseleti demokráciával szembeni mély megvetés, romboló indulat. Szokás (nem véletlen, hanem valóban szokás) megfeledkezni arról, hogy Marx nem valamifajta egyöntetű „reakciós” vagy „burzsoá” ellenféllel szemben politizált, hanem ez a kor a klasszikus liberalizmus diadalmenetének ideje volt, függetlenül a 48-as forradalmak elbukásától. Alkotmányos berendezkedés, független bírói hatalom, a szerződések szentsége, az egyén szabadsága mint legfőbb érték (a többséggel szemben is) – ezeken alapul a modern Európa, ő ezt tagadta. Ahogy a másfajta, a liberalizálódó állammal bármilyen kompromisszumot kötő s azt nem mielőbb szétzúzni akaró szocializmusokat is. Aki nem hiszi, olvasson bele A gothai program kritikájába (1875), milyen utálkozó gúnnyal ír Marx a „demokratikus litániáról”, úgymint „általános választójog, közvetlen törvényhozás, népi jogok, népi véderő”. Igaza csak az osztályként megszerveződő proletariátusnak lehet, tehát a liberális parlamentarizmus és bármilyen, rendszeren belüli továbbfejlesztése fölösleges politikai színjáték. (Nem beszélve arról, hogy élete végén, látva, a Nyugat-Európára kidolgozott terv mennyire nem akar megvalósulni – nyilván a liberális burzsoá szemfényvesztés meg a nem kellően forradalmi szocialisták tévelygései miatt –, a politikai ideológus Marx komolyan elgondolkozott azon, nem lehetne vajon a tervvel megpróbálkozni máshol, nevezetesen Oroszországban, ahol ezek az ellenerők örvendetesen hiányoznak. Úgyhogy dehogynem felelős.)...

ITT OLVASHATÓ