CSINÁLD! ÉS CSINÁLD OKOSAN! - BOMBERA KRISZTINA: HISZEK A NYILVÁNOSSÁG EREJÉBEN

168 ÓRA ONLINE
Szerző: BÍRÓ MARIANNA
2018.05.26.

Nincs jogunk a hátránnyal érkezők vállára több társadalmi felelősséget helyezni csak azért, mert ők tudnának a leghitelesebben a nyilvánossághoz társadalmi problémákról beszélni – állítja Bombera Krisztina, az ATV műsorvezetője, aki egy éve indított Vloggersulit ismert vloggerekkel e általános iskolások számára. A 168 Órának arról beszélt, hogy ő mit tanít és mit tanul ebből, miért fontos a generációs és társadalmi szakadékokat áthidaló, akár új nyelvek tanulása.

– A kommunikáció a lét?

– Helyzet, állapot, lét, misszió. Számomra leginkább eszköz. Én még a dinoszauruszok közé tartozom mint közszereplő. A magánéletemet erőteljesen elválasztom a közéleti, nyilvános létezésemtől, a munkámtól. Ennek az előnye az, hogy tudatosan és felelősséggel csinálom a közéleti megnyilvánulásaimat, mindig készültségben. Amikor dolgozom – az elmúlt években az ATV-n láthatnak a nézők –, akkor nyilvánosan szólalok meg, és tisztában vagyok ennek minden következményével. Utána pedig lehúzom a rolót, hazamegyek, átöltözöm, és befejeztük. Ezzel szemben azok a véleményvezérek, akik ma például videoblogokon mozgatják a követőiket, úgy úsznak a kommunikációban, mint a halak a vízben, nekik valóban az egész létük a csatornájuk. Tehát nekik a kommunikáció a lét, tényleg.

– Mire, milyen nyelvhasználatra tanítod azokat az általános iskolásokat, akikkel dolgozol?

– Én a gyerekeknek csak a közéleti nyelvet tanítom, hiszen, ahogy utaltam is rá, a magánélet köz felé való kommunikálását nekem kellene tanulnom tőlük.

– És tanulod is?

– Ma már lazulok ebben is, pusztán azért, mert felismertem, milyen jelentősége van annak az emberi igénynek, hogy a kulisszák mögé lássanak a nézők. Az emberek igénylik, hogy az életedből kapjanak valamit. Itt most nem a vacsorádra vagy a fürdőruhás fotóidra gondolok, hanem egy átmenetre a stúdióban való lét és a teljes kitárulkozás között. Valamire, ami te vagy, ami személyesség. Kutatások sora mutatta ki, de mindennap tapasztalhatjuk mi is, hogy sztoriban gondolkodunk. Nincs az a racionális érvelés, nincs az a ténysor, ami úgy ad át információt, mint egy jól elmondott történet, amihez érzelmi kapcsolódása van a befogadónak. Én még egy olyan világból jövök, amiben azt tanultuk, gondoltuk és csináltuk újságíróként, hogy ismertetjük a tényeket, és azok logikus felsorolásával, több szempont egymás mellé állításával kap teljes tájékoztatást a néző, olvasó vagy hallgató. De ma már szinte mindig történetként kell elmesélni a tényeket.

– Ezek szerint megváltozott a tájékoztatás nyelve?

– Persze, ezelőtt húsz évvel teljesen másra szerződtem újságíróként.

– De akkor hogyan tanítod a nyilvános önkifejezésre ezeket a fiatalokat?

– Nem akarom azt hazudni sem az olvasóknak, sem a srácoknak, akikkel együtt dolgozom, hogy én ezen az új nyelven beszélek. Inkább azt akarom nekik elmondani, hogy a mi régi nyelvünkből is van, amit érdemes megtartani. Például hogy mindig legyen mondanivalójuk. Legyen üzenetük, amit érdemes megosztani a másikkal, ahelyett hogy rabolod az idejét nárcizmussal, zajongsz, károsítod a környezeted a hülyeségekkel, megállás nélkül beszélsz úgy, hogy annak semmiféle értelme sincs még a magad számára sem. És ami nekem a legfontosabb: megtanuljanak úgy létezni a nyilvánosságban, hogy azzal ne okozzanak kárt se maguknak, se másnak. Mi, újságírók aláírtuk a munkaszerződéseinket, amelyekben vállaltuk, hogy elutasítjuk a gyűlöletbeszédet, megfelelünk törvényi kötelezettségeknek, vállaljuk, hogy munkaképes állapotban jelenünk meg a nyilvánosság előtt, és még sorolhatnám. Ezek olyan kritériumai a nyilvánosságnak, amelyek az új véleményvezéreknek keveset mondanak. Én arra emlékeztetem őket „a múltból”, hogy a saját nyelvükön sem a kanapén beszélgetnek privát módon, barátokkal, hanem ellenkezőleg, nagy nyilvánosság előtt, óriási felelősséggel kommunikálnak, és remélem, hogy valamit, azaz hogy üzenetet adnak át...

ITT OLVASHATÓ