CSALIMONDATOK HELYETT

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: LAKATOS JÚLIA
2018.05.04.

Egy hónappal a választás után lassan kellő idő telt el ahhoz, hogy az azonnali, érzelmi alapú elemzéseken túlmenően megpróbáljunk eljutni valamiféle hasznosítható tanulsághoz. Számtalan kérdést lehet és kell is feltenni. Rögtön az elején érdemes például tisztázni, hogy kinek szánjuk értékelésünket. A választóknak? A pártoknak? Az utóbbi években nemegyszer az volt az érzésem, hogy azon elemző kollégák, akik az ellenzéket próbálták segíteni, rendre avval szembesültek, hogy figyelmen kívül hagyják tanácsaikat. Hányszor hallottam formális és informális keretek közt azt, hogy „de hát mióta mondjuk?!?” Van értelme úgy értékelni az eseményeket, hogy utána nem következik belőle semmilyen cselekvés? Én az optimista elemzők közé tartozom, akik abból indulnak ki, hogy mindig lehet tanulni a hibákból. Elemzésem ezért számos olyan észrevételt fog tartalmazni, amelyet már régóta mondanak az ellenzékkel kapcsolatban, azonban jelen választás csak megerősítette szükségességüket. A 2018-as választás legfőbb tanulsága ugyanis az, hogy szinte mindent, amit el lehet mondani tanulságként, négy, nyolc éve is el lehetett mondani, sőt, el is mondták. Érdemes újraolvasni az akkori elemzéseket, kísértetiesen hasonlóak a mostaniakhoz. Érdemes ugyanakkor tovább is gondolni, hogy mi változott azóta. Ha ezt megtesszük, világossá válik, hogy a vereség sokkal inkább az ellenzék tanulásképtelenségéből ered, mint külső tényezőkből. Ez ugyan a pártok számára is tartalmaz tanulságokat, ugyanakkor írásom elsősorban azon olvasóknak szól, akik valamiféle tágabb értelmezést szeretnének arról, miért alakulhatott így a választás eredménye.

A sok kérdés között az is fontos, hogy behatároljuk, kit értünk az ellenzék alatt. Ha csak nem jelzem külön, akkor a kifejezést a teljes ellenzékre értem, beleértve az MSZP lemorzsolódott elemeit (DK, Együtt), a 2010-es választások során a parlamentbe bejutott, azóta már konszolidálódott korábbi mozgalmi alapú pártokat, nevezzük őket régi-új ellenzéknek (LMP, Jobbik, PM), és az új, még nem konszolidált mozgalmi jellegű formációkat (Momentum, MKKP). Nem sorolom ide a civil kezdeményezéseket, úgy gondolom, hogy sok évre visszavetette a „civilséget” az, hogy az utóbbi években ellenzékpótlóként tekintettek rájuk idehaza és külföldön egyaránt. Az ellenzéki pártok gyengesége következtében kialakult elvárás, hogy majd kívülről jön valami új kezdeményezés, egyenes úton vezetett a Soros-kampányhoz. Azok, akik a különböző tüntetésektől reméltek kormányváltást, jó szándékúan, de némiképp naivan hizlalták a kormányzat civilellenes narratíváját. Ez a tendencia még most, a választás után sem szűnt meg. Miközben a hétvégi tüntetések segítenek a veszteségélmény feldolgozásában, ugyanakkor sokakban azt erősítik, hogy nem kellenek pártok, majd az emberek összefognak. Akármilyen jól hangzik ez, sajnos evvel politikai értelemben semmit nem lehet kezdeni. Miközben az alulról szerveződő civil politika és az állampolgári aktivitás pozitív dolog, nem helyettesítheti a felülről jövő irányítást.
*
A fent említett jelenség azért fontos, mert rámutat az ellenzék egyik legfőbb kihívására, az erős vezető hiányára. Egyben arra is, hogy az egyetlen politikus, aki a mai napig rendelkezik ilyen kvalitásokkal – Gyurcsány Ferenc – éppolyan megosztó, mint Orbán Viktor. Saját bevallása szerint is legalább akkora teher pártjának, mint amekkora áldás. Itt kell rövid kitérőt tenni a Jobbikkal, pontosabban Vona Gáborral kapcsolatban. Az ellenzéki oldalon sokáig a leginkább rettegett személy ugyan nem volt az a típusú karizmatikus politikus, mint Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor, azonban jó stratégiai érzékkel rendelkezett, és relatíve sokáig képes volt érvényesíteni pártján belül akaratát. Kevés hiányzott hozzá, hogy sikerüljön neki az a fordított manőver, ami Orbán Viktor vezetésével anno a Fidesznek. A politikai palettán középre történő vándorlása azonban megakadt, mégpedig nem annyira külső tényezők miatt. Mindez azt mutatja, hogy belső egységét tekintve, a Jobbik inkább hasonlít egy magyar baloldali ellenzéki párthoz, mint a Fideszre. Végső soron ahogy Gyurcsány Ferenc sem volt képes reformálni az MSZP-t, Vona Gábor se tudta megváltoztatni pártját. Míg a Fidesz esetében híresen azok léptek ki a pártból, akik nem értettek egyet Orbán Viktor újrapozícionálási szándékával, addig az előbbi két esetben a vezéregyéniségeknek kellett távozniuk.

Azon túl, hogy Vona nem egy Orbán, utólag visszatekintve azt is el lehet mondani, hogy vagy mindvégig rossz pártban politizált, vagy túl korán lépett be a politika világába. Miért mondom ezt? A Jobbik korábbi elnöke felhasznált egy létező szavazói bázist arra, hogy politikai hatalmat szerezzen, majd érzékelte, hogy ahhoz, hogy a néppártosodás útjára lépjen, el kell engednie korábbi alaptáborának a kezét. Látni kell ugyanakkor, hogy ez a szavazói réteg nem tűnik el csak azért, mert nincs politikai képviselete. Mindig is lesz egy ilyen szavazói bázis, kérdés, hogy éppen milyen a politikai közeg, talál-e képviseletet, vagy az éppen aktuálisan leginkább „jobbra lévő” párt koop­tálja őket. A Fidesz számára mindig is teher volt az, hogy létezett egy párt tőle jobboldalra, nem véletlenül lehetetlenítette el korábban a MIÉP‑et. Ugyanis amíg nincs tőle jobbra komolyan vehető politikai szervezet, addig ő határozhatja meg a jobboldaliság arcát és mértékét. A vetélytárs nélküli Fidesz mindig jóval mérsékeltebb, mint amikor el kell szipkáznia egy szélsőjobboldali párt szavazóit. Vona nélkül ma nem tartana ott a Jobbik, ahol, ugyanakkor nem hiszem, hogy radikális pártként képes lenne a jövőben fennmaradni. Ugyanígy, a párt nem jöhetett volna létre, ha anno a balliberális ellenzék nem lett volna annyira elutasított, amennyire. Ez mára csak súlyosbodott. Ha Vona Gábor később lép be a politikába, akkor akár be is tölthette volna a mostanra lemorzsolódott balliberális pártok vezető egyéniségének szerepét a szélsőjobbos kitérő nélkül. Ez természetesen a mi lett volna, ha kategóriába tartozik, azonban, amennyiben Vona valóban képes háttérbe vonulni, ahogy Gyurcsány Ferenc képtelen volt, akkor akár később még visszatérhet egy ilyen szerepben, még akkor is, ha kétségtelenül nem olyan erős vezéregyéniség, mint Orbán és Gyurcsány. Látni kell azonban, hogy nem olyan egyszerű leakasztani valahonnan egy olyan politikust, aki alkalmas erre. E hosszúra nyúlt kitérő után térjünk vissza az ellenzék egészére.
*
Ha konkretizálni akarnánk a választási vereség okait, akkor két dolgot érdemes megemlíteni. Egyfelől az ellenzéki pártok nem vagy nem eléggé építették be a korábbi tapasztalatokat, másfelől jelentős változás állt be nemzetközileg is a liberális demokráciák, valamint a baloldali, liberális pártok politikájának megítélésében, amit a hazai balliberális térfélen mozgó pártok nem vettek figyelembe...
ITT OLVASHATÓ