AZ ELLENÁLLÁSNAK ÉPP OLYAN EGYSZERŰ MÓDSZEREI VANNAK, MINT A FIDESZ KORMÁNYZÁSÁNAK

SZEGEDI KATTINTÓS BLOG
Szerző: SZEKA
2018.05.02.

Léteznek-e hatékony ellenzéki stratégiák egy olyan Parlamentben, ahol a kormánypárt csak biodíszletnek tekinti a képviselők egyharmadát? Lehet-e megálljt parancsolni egy olyan centralizált hatalomnak, amely nem tűri a külső- és belső kritikát, és ledarálja azokat a szakmai- és civil szervezeteket, melyek nem hajlandók fejet hajtani a Nemzeti Együttműködés Rendszere előtt? Ha azt mondanánk, hogy ezekre a kérdésekre csak nemmel lehet válaszolni, akkor itt véget is érne a bejegyzésünk, ám a politikában se mondjuk soha, hogy soha. Van élet ugyanis Orbán Viktor negyedik választási győzelme után is.

Az április 8-i választási kudarcot követően az ellenzéki pártok még saját sebeiket nyalogatják, bűnbakokat keresnek, illetve igyekeznek úrrá lenni belső ellentéteiken. Pedig nagyon nagy szükség lenne most egy világos, minden ellenzéki erő által támogatott koncepcióra, mert egyre közelebb jutunk az új Országgyűlés alakuló üléséhez, illetve a negyedik Orbán-kormány hivatalba lépéséhez. Márpedig abban biztosak lehetünk, hogy a miniszterelnök ki fogja használni azt a kétharmados lendületet, melyet erősen vitatható eszközökkel szerzett meg, de, hogy egy klasszikust idézzünk: „A győztesek nem szoktak magyarázkodni.”

Ne legyenek hát kétségeink afelől, hogy Orbán Viktor azonnal nekiugrik néhány számára igen fontosnak ítélt területnek, erőből próbálja véghezvinni azokat az intézkedéseket, melyeket az előző ciklusban a felhatalmazás hiányában (időközben elfogyott a kétharmados többsége), vagy taktikai okokból (külföldi nyomásgyakorlás miatt) nem hajtott végre. Orbán már a választási kampányban sem rejtette véka alá azt a szándékát, hogy egy meggyőző arányú győzelem után leszámol azokkal, akik kellemetlenségeket okoztak pártjának, kormányának, a családjának, vagy személy szerint neki. Egy előnye van annak, hogy Orbán Viktor immár lassan 30 éve a magyar politikai élet fősodrában van: Nem tud meglepetéseket okozni nekünk. Így tapasztalatból tudjuk, ha ő egyszer megfenyeget valakit, azok a szavak nem szállnak el a nagy magyar pusztába.

Az ellenzéknek épp ezért kellene abból a kicsiből építkeznie, amije van. A hagyományos, demokráciákban használatos eszközök már az előző két kormányzati ciklusban sem voltak hatékonyak, ezért nem igazán lehet bízni a bizottsági munka nyilvánosságában, a parlamenti felszólalások hatékonyságában, a különböző performanszok figyelemfelkeltő hatásaiban. Ezeknél radikálisabb eszközökre van szükség, ha saját választóikat is meg akarják győzni a képviselők arról, hogy tényleg nem megélhetési politikusok. A Fidesz erőszakos nyomulása már az elmúlt négy évben is közelebb hozta a politikai palettán egymástól távol elhelyezkedő pártokat, így többször sikerült megálljt parancsolnia az ellenzéknek olyankor is, amikor pedig a kormánypárt a megfélemlítést és a megvesztegetést is csatasorba állította.

Jelen helyzetben már ez sem elég, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy a Fidesz visszaszerezte kétharmados többségét a törvényalkotásban. Az ellenzéki pártok számára tehát az ellenállás új módszereivel kell próbálkozniuk, amibe bevonhatják a választások óta kiábrándult ellenzéki tüntetőket is. Az ellenzéki pártoknak végre meg kell érteniük, hogy ők vannak az ellenzéki szavazókért, és nem fordítva. Ha az ellenzéki pártok és az ellenzéki szavazók ismét egymásra találnak, akkor a kormány kénytelen lesz komolyan venni az ellenzéki megmozdulásokat és a Fideszen kívüli frakciókat is. Az ellenállás súlyát már nem a megdöntött kétharmad adhatja, hanem az utcai és a parlamenti elégedetlenség összehangolása...

ITT OLVASHATÓ