A LEGÚJABB ÁLCA

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: LÉVAI JÚLIA
2018.05.18.

Nem nehéz kitalálni, hogy hirtelen miért nevezte magát kereszténydemokratának és azon belül is régivágásúnak az a miniszterelnök, akinek eddig ez az irányzat eszébe sem jutott.

Egyrészt, mert Merkel várható látogatása előtt ezzel akarja érzékeltetni: azonos szellemi pályán fut a világ egyik legnagyobb súlyú politikusával, ők tehát egyenrangú riválisai egymásnak, csak Orbán jobb nála, hiszen az irányzat „úriasabb”, patinás változatát képviseli.

Másrészt azért is jól használható számára ez a legújabb álca, mert hiszen Magyarországon nincs mérvadó kereszténydemokrata párt, amely azonnal és kíméletlenül szembeállítaná vele a kereszténydemokrácia tényleges értékrendjét. Attól nemigen kell tartania, hogy a mellette kereszténydemokrataként tündöklő Semjén Zsolt vagy Harrach Péter érveket kezdjen sorolni az irányzat és az orbáni politika összeférhetetlensége mellett. Ezek a teológiát végzett emberek eddig semmi jelét nem adták annak, hogy tanulmányiakból szívesen emlékeznek a XIX. századi liberális katolicizmus, illetve a keresztényszocializmus (a nálunk Deák és Eötvös révén is ismert Lamennais, illetve Saint-Simon vagy Buchez) jelentőségére és meghatározó voltára a későbbi kereszténydemokrata mozgalmakban. Ahogyan bizonyára a Fribourgi Unióra sem, amely 1888-ban azzal a kéréssel terjesztett emlékiratot XIII. Leó pápa elé, hogy álljon oda a mozgalmuk mellé, amelynek fő gondolata szerint a legsúlyosabb társadalmi problémákat csak katolikus szellemben lehet kielégítően megoldani. XIII. Leó teljesítette a kérést, és az 1891-ben közzé tett, szociális témájú pápai enciklikával, a Rerum novarummal hosszú időre megalapozta a katolikus egyház és a szociális mozgalmak együttműködését. Mind ez, mind az enciklika negyvenedik, illetve századik évfordulójára kiadott, további körlevelek meghatározóak voltak a kereszténydemokrácia szellemi hátterét illetően, és épp az ellenkezőjét hirdették mindannak, amit Orbán az alapelvének tart. És mivel ezzel a politika szférájában senki sem fogja a maga praxisával is alátámasztva szembesíteni, Orbán valóban megteheti, hogy a kereszténydemokrácia örvén éppen ahhoz a „régivágású” – vagyis dogmatikus, rendies, szűklátókörű és hierarchikus szemléletű – katolicizmushoz viszi vissza a politikát, amelyen túllépve született meg a huszadik század elején az egyszerre egyházi és világi kereszténydemokrata mozgalom, amelynek tehát nincs „régivágású” változata. Vagyis fennáll a veszélye, hogy az orbáni politika a kereszténydemokráciát is ugyanúgy eltorzítja, ahogyan általában a konzervativizmust is, miközben az irányzat igen nagy felületen érintkezik mind a szocializmussal, mind a liberalizmussal. (Még akkor is, ha a katolikus enciklikák, alapvetően hatalmi és dogmatikai okokból, az ellenszenveiket is megfogalmazták ezekkel kapcsolatban.) Az érintett alapelveket már csak azért is érdemes végigvenni, mert a belőlük összeálló körkép az egyéb politikai filozófiáknak és törekvéseknek hasznára válhat.

A keresztény szociális tanítás, de általában is a humanista attitűd nem alapulhat máson, mint a krisztusi felebaráti szereteten, szolidaritáson és a karitász gyakorlatán. Ennek jegyében az irányzat kezdettől szorgalmazta az egyházi szervezeteken kívül működő, keresztény szellemiségű szakszervezeteket, egyesületeket, szövetkezeteket, egyszóval a szabad civil szerveződéseket, amelyek ellen ma Orbán a legnagyobb erőkkel harcol. Ugyanígy a keresztény perszonalizmus hagyománya alapján a személyiség méltósága és veleszületett szabadsága is kiemelt helyet kap, a közösség hangsúlyozása mellett.

Még fontosabb a szubszidiaritás elve, amely minden további enciklikában is kiemelt fogalomként van jelen, és amely azt az elvárást tartalmazza, hogy amit a társadalom kisebb egysége el tud végezni, azt egy magasabb szintű egység ne vonhassa a saját hatáskörébe...

ITT OLVASHATÓ