A KAPCSOLATTARTÁS TITKAI

HATÁRÁTKELŐ
Szerző: Határátkelő
2018.05.27.

Sok külföldön töltött év után is előfordul az emberrel, hogy nem teljesen van tisztában a helyi viszonyok, a kapcsolattartás sajátosságaival, ami néha kifejezetten komoly kellemetlenségeket is okozhat. Emellett ma felveszünk egy régen elejtett amerikai szálat, és ellátogatunk egy olyan helyre, ahol 170 forint egy gramm kokain (de nem hozunk belőle Magyarországra).

Minden kultúrának megvannak a saját finomságai, minden társadalomnak azok a sajátosságai, melyeket előbb vagy utóbb muszáj kitapasztalnunk, ha be szeretnénk illeszkedni. Ez még Ausztriában vagy Németországban sem egyszerű, pláne nem az, ha ennél is messzebb megyünk – például Törökországba, ahogyan a Tede in Turkey blog szerzője tette, és akinek a kapcsolattartás íratlan szabályai sok év után, a mai napig fejtörést okoznak.

„Az emberek kapcsolati hálója itt nagyon sűrű, nincs az a pók, amely ennél szövevényesebbre tudná szőni. A kapcsolataikat a törökök aktívan ápolják, legyen szó barátságról vagy csak egy régi, de kedves kollégáról.

Ez volt az első szembetűnő dolog, amit a Törökországgal való ismerkedés hajnalán fedeztem fel, és most is az egyik legfontosabbként emelem ki, ha arról beszélek, mit tartok itt példaértékűnek.

De – és mindig van egy de –, ez is sokkal árnyaltabb annál, mint aminek elsőre látszik. A kapcsolataik tele vannak elvárásokkal, amelyekhez jó sok időnek kell eltelnie, mire megérti az ember – ha egyáltalán sikerül.

Vedd fel azt a telefont!

Sokszor hallgatom csodálkozva, amikor két török ismerős egymás között beszélgetve megemlít egy harmadik személyt, és arról pletykálnak, hogy az illető mikor és hányszor hívta, kereste őket.

Ha az alany nem telefonált elég sűrűn, és többször is egyoldalúan őt kellett keresni azért, hogy megtudakolják, mi újság, az máris fekete pont. A fekete pontok elég gyorsan gyűlnek, és akár oda is vezethetnek, hogy nincs több telefon és érdeklődés, az illető kiesik a pikszisből, a közös ismerősök pedig a fejüket csóválva, rosszallóan beszélnek az érdektelenségéről.

Az egyenlet meglehetősen sokismeretlenes, és egy ki nem mondott skálán mozog az elvárás, hogy kit milyen gyakran illendő keresni. Természetesen az is fontos, hogy mindez oda-vissza működjön, lehetőleg váltakozva, ellenkező esetben gyűlnek a fekete pontok.

Ha a mércéjüket össze akarom hasonlítani a sajátommal, nekem sokszor (hosszú) hónapok (ne haragudj, Ancsa!) telnek el úgy (téged is hívlak, Andi!), hogy nem beszélek az otthoni barátaimmal, és nem azért, mert nem akarok, vagy mert feltételezem, hogy ők nem akarnak, egyszerűen csak szalad az idő, és mire feleszmélünk, megint nem érintkeztünk hosszú ideje.

Nem számít az sem, hogy ki kezdeményezi a beszélgetést, megint ők, megint én, csak örülünk egymásnak, és onnan folytatjuk, ahol korábban abbahagytuk.

Ha az itteniekkel tenném ezt így, akkor biztosan megorrolnának rám még akkor is, ha külföldiként sok minden alól felmentésem van. (...)

...

ITT OLVASHATÓ