A JOGÁLLAMISÁG KIKÉNYSZERÍTÉSE AZ EURÓPAI UNIÓBAN

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: VALKI LÁSZLÓ
2018.05.18.

Május elején az Európai Bizottság nagy jelentőségű javaslatot terjesztett elő egy uniós rendelet megalkotására. Az új jogszabály alapján rá lehetne kényszeríteni egyes tagállamokat a demokráciaminimum helyreállítására, azaz a jogállamiság alapvető elveinek betartására. A rendelet a következő hétéves uniós költségvetés első napján, 2021. január 1-jén lépne hatályba, és gyakorlatilag felváltaná a sokat emlegetett 7. cikk szerinti eljárást. De miért is kellene sutba dobni a 7. cikket?

Az előzmények

Ez a cikk annak idején éppen azért került bele az uniós alapszerződésbe, hogy szükség esetén meg lehessen feddni és szankciókkal fenyegetni, sőt sújtani azokat a tagállamokat, amelyek törvényalkotásukban és/vagy belpolitikájukban figyelmen kívül hagyják a demokratikus berendezkedés minimális követelményeit. Azokat a tagállamokat tehát, amelyek veszélyeztetik az emberi jogi értékeket, a bírói függetlenséget, az egyenlő és titkos választójogot, a szólás-, sajtó- és egyesülési szabadságot, vagy diszkriminációt alkalmaznak egyes népcsoportokkal szemben. Csak hát az elmúlt években bebizonyosodott, hogy a 7. cikk alkalmatlan a hatékony szankciók érvényesítésére. A cikk megléte eddig sem Magyarországot, sem Lengyelországot nem tartotta vissza attól, hogy figyelmen kívül hagyjon vagy teljesen eltöröljön alapvető jogállami normákat.

Az Európai Közösségek alapító szerződése még nem tartalmazott a 7. cikkben foglaltakhoz hasonló előírásokat. Nyugat-Európában ilyenekre nem volt szükség. A közösség vezetői azonban a hidegháború befejeződése, a Szovjetunió felbomlása után felismerték, hogy a kelet- és közép-európai országokat előbb-utóbb – már csak azok követelésének engedve is – fel kell venniük a szervezetbe. Először mindenesetre alapvető feltételeket támasztottak. Az Európai Tanács 1993-ban fogadta el az úgynevezett koppenhágai kritériumokat, amelyek egyike megállapította, hogy az új tagok felvételének előfeltétele „azoknak az intézményeknek a megszilárdulása, amelyek garantálják a demokráciát, a jogállamiságot és a kisebbségek jogait”. Az unió akkori tagjai ugyanis attól kezdtek tartani, hogy a már felvett kelet- és közép-európai államokban később, a belpolitikai instabilitás következtében olyan helyzet alakulhat ki, amelyben sérülhetnek a jogállamiság intézményei.

Ezért határozták el, hogy ezekre a helyzetekre olyan külön eljárást hoznak létre, amely alkalmas lesz a hasonló fejlemények megelőzésére. Először azt kellett eldönteniük, hogy a követelmények teljesítésének elbírálására politikai vagy jogi (bírói) fórumot hatalmazzanak-e fel. Az előbbi mellett döntöttek, így nem az Európai Bíróságra, hanem a Tanácsra bízták a döntéshozatalt. Az 1997-ben aláírt amszterdami szerződésbe beillesztették a 7. cikk első változatát. Ennek értelmében a Tanács először egyhangú döntéssel megállapíthatja a jogállami alapelvek „komoly és tartós” megsértését, majd pedig, ha szükségesnek tartja, minősített többséggel szankciókat is elrendelhet, nevezetesen felfüggeszthet egyes, az alapszerződésből fakadó jogokat, így az elmarasztalt állam szavazati jogát is. Más szóval a döntéshozatal első fordulójában minden tagállamnak – leszámítva természetesen az érintettet – vétójogot adtak. Ez azt jelentette, hogy a 7. cikk alapján a politikai elítélés és a szankció alkalmazása csak egészen kivételes esetben következhetett volna be, akkor, amikor minden tagállam egyformán súlyosnak tekinti a jogállamiság normáinak megsértését, és cselekvésre szánja el magát. Az unió vezetői voltaképpen arra gondoltak, hogy ha valamelyik tagállamban egy szélsőséges politikai csoport kerül hatalomra, akkor vele szemben lehetővé kell tenni a többiek egységes és határozott fellépését. Nem a magyar vagy a lengyel helyzetre találták tehát ki a 7. cikk szerinti eljárást. Akkor nem gondoltak arra, hogy egy tagállamban a kormányon levő párt fokozatosan, módszeresen saját maga számolja fel a jogállamiság meghatározó intézményeit...

ITT OLVASHATÓ