A FEJLETTSÉG BŰVÖS KOCKÁJA

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: MAGAS ISTVÁN
2018.04.27.

A zseniális magyar találmány, a bűvös kocka forgatása emberek százmillióinak okoz örömet, és röpíti magasba a magyar innovatív gondolkodás hírét világszerte. Noha a kocka sikeres tekerése nem ördögi feladat, de jó idegeket és kitartást igényel. A fiatalabbak hamar meg is tanulják, a legrátermettebbek pedig már egyszeri látásra (ti. az induló állapot „lefényképezése” után) akár csukott szemmel is vagy éppen lábfejjel is kirakják. A forgatás pontos lépései (algoritmusa) és az eddigi forgatási rekordok az interneten régóta elérhetőek. A hatféle színnek a kocka hat lapjára való helyes forgatása összesen 6×3×3=54 kis négyzet helyre forgatását jelenti avval a rendkívüli nehézséggel, hogy minden elforgatás – kivéve e helyes lépések forgatási sorrendjét – megbontja a korábbi elrendezést, és rendre újrarendezést kíván. A magyar modernizációs kísérletek után is mintha mindig újra neki kellene futni a rendezésnek, és mintha mindig újra kellene gondolni a lépések sorrendjét.

Szinte magától adódik a kérdés: van-e a gazdasági fejlettséghez vezető útnak valamilyen kiforrott, netán mindenkor érvényes, követhető leírása, netán algoritmusa? Nem hiszem, hogy sokakat meglep: sajnos nincs. A bűvös kockának van.

Egy fejlett gazdaság és társadalom kialakításában sokkal több az idő közben is változó paraméter (ez a nehézség a kocka esetében a színek számának növelését jelentené). Ráadásul az elvárások, az igények és a domináns vélemények menet közben is folyamatosan változnak, sőt, meg is fordulhatnak. Az elméleti nehézségek ellenére a fejlettséghez vezető utakkal kapcsolatban a nemzetközi gazdaságtan tudományága sok hasznos elvet és szabályt fektet le, segítséget nyújt a durva hibák elkerüléséhez, de alapmegoldást nem kínál. A kialakítandó gazdaságbővülési modellben legalább hat fontos változót (analógiánkban a kocka színeit) nagy biztonsággal azonosíthatunk. Ezek: a növekedés fő forrásai; a piaci és bürokratikus koordináció válfajai; a működést garantáló intézmények jellege; a meghatározó ideológiai felfogások; a külső gazdasági környezettel kialakított viszony; a hatékony versenyképesség és méltányosság (társadalmi szolidaritás megfelelő elegyei, szociális ellátómechanizmus). Mindezen hat komponensnek önmagában is sokféle változata képzelhető el, akár 6×9=54 (mint a kockában), a komponensek 9 változatát elméletileg könnyedén elő lehet állítani – de csak elméletileg! A modellszerű ábrázolás ennyi változóval reménytelen, algoritmikus megoldás elképzelhetetlen. Talán emiatt is ritka az olyan ország, amely minden tekintetben elégedett a saját gazdasági fejlődésével, az éppen elért fejlettségi szinttel, valamint kormánya jövőt formáló ígéreteivel.

A növekedésért felelős tényezőket precízen elkülöníteni csak a bizonytalanság és a megmagyarázatlan jelenségek megmaradó nagy száma mellett lehet. A valóság gyakran „kifog” a növekedés belső lényegét megragadni igyekvő, technikailag (matematikailag) kifejezetten agyafúrt modelleken is, a modellezési nehézségeket fokozza, hogy a fejlődés/növekedés térben (földrajzilag meghatározott térségben) és időben szétterülő, de mindig konkrét tényezők, változók egész sorozata által determinált.

A fejlett és fejletlen országok között a távolság jóval nagyobb volt a XIX. század első harmadában. A rendkívüli megfigyelőképességgel rendelkező, utazó természettudós-óriás, Charles Darwin így írt Dél-Amerikából érkezése után, 1835‑ben, az akkori a fegyenctelep Ausztráliáról:

„Este sétát tetten a városban, s csodálkozással eltelve tértem vissza, hogy milyen nagyszerű az angol nemzet hatalma. Itt, ebben a nem nagyon biztató országban két évtized alatt több történt, mint Dél-Amerikában ugyanannyi évszázad alatt. Első érzésem az volt, hogy szerencsét kívántam magamnak, amiért angolnak születtem. Persze később, mikor a várost jobban megismertem, bámulatom valamivel csökkent; de azért mégiscsak szép város. Az utcák szabályosak, szélesek, tiszták s jól gondozottak; a házak jó nagyok, a boltok berendezése megfelelő. Londonnak meg néhány más nagy angol városnak elnyúló elővárosaihoz hasonlíthatjuk a városok képét; de még London vagy Birmingham közelében sem ilyen feltűnő gyors a fejlődés. Az éppen elkészült nagy házak és egyéb épületek száma igazán meglepő volt; mégis mindenki a magas házbérekről és a házszerzés nehézségeiről panaszkodott. Miután Dél-Amerikából jöttem, ahol a városokban minden gazdag embert ismernek, semmi sem lepett meg jobban, mint az, hogy lehetetlen volt hamarjában megtudnom, kié ez vagy az a fogat.”

Darwin átlátta a korabeli angol piaci intézmények szemléletének és gyakorlatának fölényét a feudális nagybirtokrendszerű, akkoriban mérhetetlen elmaradottságot és szegénységet mutató Dél-Amerikával szemben. Ugyanakkor a fejlettség időigényét csak megsaccolta. És hol tart ma Ausztrália az egy főre jutó GDP-ben (50 000 USD per fő, 24 millió lakossal)?! Messze elhagyta az egykori gyarmattartó UK 40 000 USD per fős szintjét! Ennyit „hozott” közel két évszázad sikeres útválasztása egy „szerencsés” országnak.

A gazdasági növekedést kutatók egyik közös dilemmája a megválasztandó – adekvát – időhorizont hossza. Milyen hosszú időszak teljesítményét érdemes mérni az elemezni kívánt változásokat illetően? Mit kell mértékadónak tekinteni ahhoz, hogy a következtetés kellően általánosítható legyen? Egy markáns (növekedési) konklúzió megvonásában öt, tíz év vagy akár fél évszázad produkciója-e az, ami vajon számít? E téma nehézségét jól illusztrálja az a tény, hogy például Svédország és Japán két évszázados növekedési teljesítményének nincs egyszerűen megfogalmazható, modellezhető magyarázata. Noha az elmúlt 200 évben az egy főre jutó jövedelem Japánban és Svédországban is szinte azonos mértékben évi átlag kb. 2 százalékkal emelkedett, e növekedés mögött azonban a két esetben egészen más növekedési források és tényezők álltak. A két ország földrajzi-kulturális eltérősége nyilvánvaló, ahogy az emberi erőforrások felhasználására vonatkozó különleges képességének azonossága is...

ITT OLVASHATÓ