Szerző: NAGY IVÁN ZSOLT
2018.04.09.
Vasárnap éjszaka fél tizenkettő körül rám írt a fiam: Könnyezek. Most először érzem úgy, hogy nem lenne szabad elmennem ebből az országból. Gyávának érzem magam, mert maradni kell, elérni mindenkit, felnyitni a szemét, feltárni mindent. És közben félek.
Összeszorult gyomorral válaszoltam: Ne! Ha menni tudsz, menj! Majd, egyszer, talán, visszatérsz.
Egyetlen gyerekünk. Ha elmegy tanulni, mert elmehet, nem könnyezni fogunk, hanem zokogni. És folyton csak várni.
Bár…mit is várunk?
Magyarország vasárnap elvesztette a közeljövőjét. Mert elveszett egy generáció hite. A reménye, hogy ez hamarosan ismét egy élhető, felvilágosult, európai ország lesz, ahol minden értelmes gondolat teret kap, és alkotóvá válik.
Aligha fordult még elő valaha, hogy az első szavazóknak szánt ajándékok már a választás napjának délutánján elfogytak. Most igen. Mert működött ezeknek a srácoknak a hite. Azoké, akik úgy gondolták, csupán egy rémálom a kép, amelyben riadttá tett emberek fröcsögve gyaláznak előttük lobogtatott démonokat, és alakulnak át hűséges csapattá, amelynek egy küldetése van: megtartani a hatalmat annak, aki kitalálta őket.
Orbán Viktor nem Magyarországot védte meg a kampány heteiben, és nem azért küzdött összeszorított fogakkal vasárnap. A szeme előtt csak a hatalom lebegett, közben a félelem hajtotta. A rettegés attól, hogy egyszer számon kérnek rajta mindent, amivel ezt az országot visszataposta a huszadik század legundorítóbb második felébe. És vele rettegtek csatlósai, akiknek viszont nem a hatalom a fontos, hanem a konc, amely a pulpitus mellől leesik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.