Szerző: TÓTA W. ÁRPÁD
2018.04.24.
Nem siratni jöttem Balog Zoltánt, de az se volna helyénvaló, ha szó nélkül néznénk végig a bukását. Nem sok minden történik ma a politikában, ami örömet okoz, úgyhogy becsüljük meg a villanásnyi derűt. Hogy legalább ő eltakarodik. Tudjuk, nem lesz jobb ezután se, de Balog Zoltánt sosem fogjuk visszasírni.
Alá tartoztak az érdemi politika legfontosabb területei. Sajnos már egy egész generációnak nincs emléke arról, hogy eredetileg kormányzás alatt nem kizárólag a rémhírterjesztést, a manipulációt és az egyet nem értők eltaposását értettük. Hanem például az volt a téma, hogy mi folyik az iskolákban és a kórházakban. És legalábbis gondolkodtak azon politikusok, hogy vajon hogyan tehetnék ezeket jobbá.
Sőt, amikor reformterveik nem kapták meg a politikai támogatást, fogták magukat, és lemondtak. Ezt azért tették, mert hittek valamiben, akartak valamit, és némelyik még értett is hozzá. Balog volt az első, akinek mindegy volt, mi történik.
Igaz, előtte még nem egyetlen miniszter képviselte a kormányban a közoktatás, felsőoktatás, egészségügy, szociális háló, civil szervezetek, egyházak, kultúra és a sport ügyét. Ez a minden villanyoszlopnak szalutáló jámbor balfasz olyan portfóliót kapott a nyakába, ami alatt nála gerincesebb élőlények is rakás szerencsétlenséggé roskadnának össze. Nem is tárca, hanem vagon.
Az ősbűnt nem ez a mazsolává töppedt alak követte el, hanem Orbán Viktor. Akkor, amikor összesöpörte az őt nem érdeklő témákat egy porzsákba, ráfirkantotta, hogy „emberek”, odapasszolta Balog Zoltánnak, és röhögve elszaladt. A sokkal egyszerűbb sorsra kalibrált, karót nyelt, engedelmességre tenyésztett gyáva pap meg ott maradt a zsákkal, és hat éven át zavartan nézegette.
Érdemi döntéseket nem hozhatott. Pontosan tudta, hogy a miniszterelnök kurvára nem kíváncsi a véleményére. Szomorkás estéken nyilván belátta, hogy ez jogos, hiszen senki mást sem érdekel, mit gondol Balog Zoltán a huszonegyedik századi oktatásról, a külföldi egyetemek szerepéről, az egészségbiztosítási rendszerről vagy a Higgs-bozonról. Még őt magát sem, hiszen nem is gondolt semmit.
Mozgástere mégis volt: Orbán azért bízta rá ezeket az ügyeket, hogy csendben, csökkentett módban üzemeltesse, pacifikálja, és neki a kormányülésen ne kelljen órákig foglalkozni holmi proligyerekekkel, kórházi fertőzésekkel meg efféle bohóságokkal. Ezen belül szabad kezet kapott; milliárdok felett diszponált, és akár tehetett volna jót is. Ettől a mozgástértől meg is rettent, és igyekezett a legvulgárisabb konzervatív szamárvezető mentén kitölteni. Egyáltalán nem is próbált felzárkózni, tanulni, körülnézni a világban, képviselni gondolatokat. (Még annyira sem, mint Áder János, pedig vele nehéz nullaságban versenyezni.) Arra viszont volt esze, hogy megpróbálja elhallgattatni az összes tanárt, orvost, kórház- és iskolaigazgatókat, nehogy kiderüljön a turpisság. Balog Zoltánnak köszönhetjük a félelmet, amely a magyar értelmiség derékhadát kerékbe törte.
Senki sem kérdezte őt, amikor eldőlt, hogy nekimennek a CEU-nak. Nem kérdezték a szuperkórházról, és – noha elvileg a sport is hozzá tartozott – nem volt beleszólása sem az olimpiarendezés, sem a vizes vb, vagy az eszement stadionépítések kérdésébe. Azt intézték egymás közt tolvajok és más bűnözők. A közoktatás egyik legfontosabb problémáját, a digitalizációt a miniszterelnök kivette a kezéből, és rábízta – dobpergés – Deutsch Tamásra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.