Szerző: SOÓS ESZTER PETRONELLA
2018.04.27.
Mit akar(t) Macron?
Emmanuel Macron már választási programjában egyértelműen szólt arról, hogy külön eurózónás költségvetést, pénzügyminisztert és parlamentet szeretne, vagyis politikai és fiskális értelemben is elmélyítené az eurózóna együttműködését. A 2017 májusában hivatalba lépett új francia köztársasági elnök szeptemberben két nagyívű beszédben is vázolta, pontosan hogyan képzeli el az európai integráció jövőjét. Először Athénban – az Akropolisz lábánál – mondott egy filozofikusabb, ideologikusabb, alapvetésszerű beszédet, melyben a kultúra, a közös hagyományok és örökség, az európai szuverenitás fontosságát és szükségességét hangsúlyozta. Indoklása szerint az olyan ügyek, mint a klímaváltozás, a migráció és annak kiváltó okai, a terrorizmus, a pénzügyi rendszer válságai nem oldhatók meg nemzetállami szinten, európai szuverenitás hiányában mások, például amerikaiak vagy kínaiak döntenének az efféle, európaiak számára fontos ügyekről (2018 elején Davosban egy tízéves európai stratégia mellett érvelt, ugyancsak Kína és az Egyesült Államok kihívását említve). Úgy vélekedett, hogy a többi nagyhatalommal gazdaságilag, diplomáciailag és katonailag egy szuverén Európa veheti fel a versenyt, s ez természetesen nem áll távol a mintegy hatvan esztendeje hangoztatott francia politikától, amely a francia nagyságot közismerten az integráció eszközén keresztül igyekszik kiterjeszteni. Ugyanakkor Macron utalt az integráció és a szuverén Európa nagy problémájára, a demokratikus deficitre, az európai politikai közösség hiányára, arra, hogy az európai elitek és az európai nemzetek viszonya problémás.
Külön kiemelte, hogy Európa sokszor abszurd szabályokkal molyol, miközben az európai elitek nem vették figyelembe a 2005-ös francia és holland népszavazások eredményeit, az európaiak véleményét. Ugyanebbe a kontextusba helyezte a Brexitet is. Vagyis: Emmanuel Macron gondolkodásában a szuverén Európa egyben demokratikus Európa, nem véletlen, hogy a tagállami konzultációi révén igyekszik megérteni, felmérni, mi az európaiak elvárása az unióval szemben. Noha ezt mérésekből is meg lehetne tudni, hiszen készülnek ilyen minden tagállamra kiterjedő közvélemény-kutatások, a részvétel, a vita természetesen szimbolikus értelemben is fontos.
A pár héttel később, szeptember végén a Sorbonne-on elhangzott szöveg már jobban hasonlított egy bevásárlólistára, mint elvi deklarációra: Macron érezhetően mindent elmondott, amit elvben szeretne, amit tervezne, pontosan tudva, hogy a javaslatok egy jelentős része tárgyalási alap csupán, és nem fog megvalósulni az eredeti formájában. A francia elnök számos olyan javaslatot és ötletet megfogalmazott ebben a szövegben, amelyekről évek, évtizedek óta szó van, de a széttartó nemzeti és uniós intézményi érdekek miatt a levegőben lógnak. Ilyen a 15 tagú Európai Bizottság, a transznacionális európai parlamenti listák, az adóharmonizáció ügye, illetve a többsebességes Európa kimondott, deklarált gondolata (a francia elnök régóta hangoztatja, hogy szerinte azoknak a tagállamoknak, amelyek mélyebb integrációt akarnak, képesnek kell lenniük az előrehaladásra anélkül, hogy ezt a többiek megakadályozhatnák; mint Davosban fogalmazott, nem lehetetlen, de nehéz „eléggé ambiciózus” Európát létrehozni 27 tagállammal, ezért jobb nem várni arra, hogy mindenki egyetértsen).
A tartalomtól függetlenül a Sorbonne-beszéd lényege és politikai célja a nyomásgyakorlás volt, hiszen egy nappal a német választás után hangzott el: a francia elnök szinte nem is titkolta, hogy a német koalíciós tárgyalások folyamatára, a koalíciós szerződés tartalmára kíván hatással lenni. Szintén a német választás árnyékában tett a francia elnök javaslatot az Élysée-szerződés újragondolására, arra számítva, hogy Németország már csak udvariassági és történelmi okokból sem mondhat rá nemet. Macron akkor még nem tudhatta, hogy a folyamat bő fél évet vesz majd igénybe, és végül egy alaposan meggyengült Angela Merkel tér vissza olyan nagykoalíció élén, amelyről a szociáldemokraták egyértelműen kijelentették, hogy nem születik meg. Ahogy nem tudhatta azt sem, hogy a folyamatba belebukik az a Martin Schulz, aki a szociáldemokraták részéről a leglátványosabban támogatta az integráció mélyítését...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.