Szerző: RÁTESI MARGIT
2018.04.25.
Beszéljünk az ostobaságról magáról, ami nemcsak a kormányzati intézkedésekből süt, hanem minden megnyilatkozásukból – és aminek a legnagyobb kára, hogy berögzít egy olyan hamis világképet, amiből itt a hozzászólásokból színes körkép bontakozik ki, szinte függetlenül attól, hogy férfi vagy nő írta azokat.
A legújabb aranyköpés: egy ellenzéki képviselő kudarcát azzal magyarázta – hivatalos, helyi lapban! – egy mameluk, hogy az illető ellenzéki impotens: hiszen csak lányai vannak! Engedelmetekkel nem foglalkoznék ezekkel a bodaságokkal – az ember a muslincát is csak elhessenti a dinnyeszelete fölül, nem száll vele vitába, és főképp nem permetezi le méreggel, hogy ezzel a dinnyét is ehetetlenné tegye.
Hanem arról már érdemes lenne beszélgetni, amiről itt Figyelő, Lalika és sokan mások is abajogtak: a “szent nemzeti kötelességről”, meg “áldott anyaságról”. Érdekes, hogy ez a szempont az apasággal kapcsolatban szinte sose merül föl, még a nők részéről sem.
Elvi leszögezések helyett inkább elmesélném, mi indított engem, hogy anya legyek. (Nem a kormány.) Nem kapkodtam el – hála azoknak, akik a családtervezést lehetővé tették -, mert megéltem, hogy mekkora hátrány “sokgyerekes” (pedig csak hárman vagyunk testvérek) családban még a környező szegénységnél is keményebb helyzeteket megélni, mert három pár cipő mindig drágább, mint egy pár. (Más kérdés, hogy megőrülnék, ha a testvéreim is nem tartanának a tenyerükön, és hogy a fiamnak mennyire hiányzik a testvér. A féltestvéreit, meg az unokatestvéreit próbálja pátyolgatni – kevés sikerrel.)
Én hát nagyon “okosan” csak 26 évesen (az én korosztályomban a 26 éves már öregnek számított első gyerekhez), öt éves házassággal a hátunk mögött kezdtem foglalkozni a gyerekvállalással. (Még mindig nem volt lakás, a nagymama egyszobásában éltünk.) Ez is egy hülye szó: gyerekVÁLLALÁS. Szegény gyereknek esze ágában sincs “vállalódni”, az ember saját maga miatt akarja látni az utódát. Meg a párja miatt. Tapasztalataim szerint ezt a legtöbb férfi képtelen fölfogni: hogy nemcsak magamat, őt is szeretném látni a folytatásban. Ezért aztán nagy kényelmesen – ráadásul úgy vélve, hogy ezzel nagyon is megengedő – azt mondja: Te döntöd el. Ezzel a felelősség nagyobbik részét is a nő vállára lőcsölve, még az is, aki aztán „jó apa” lesz: hazaadja a fizetését, és nem veri a nejét, a gyerekét is csak ritkán, és „nevelési célzattal”.
Szóval, döntöttem. Talán sosem voltam olyan boldog, sőt szép(!), mint a várakozás ideje alatt. Én sem szeretem a terhes szót, pedig bizony teher az, nem is kicsi. Nekem a legnehezebb az volt, hogy nem gyújthatok rá – 1974-ben ezt ugyan nem vették még olyan szigorúan, de azért én tudtam, hogy mekkora kárt okozhatok ezzel a jövevénynek. Dolgoztam majdnem az utolsó pillanatig, az összes helyemen. Igaz, a vezetést a Wartburgban vettem át, mert csak abban fért el a hasam a kormány mögött.
Vessetek meg – attól féltem a legjobban, hogy mi lesz, ha nem tudom majd annyira szeretni ezt a várt és tervezett gyermeket, mint az apját. Későbbi tapasztalataim szerint a férfiak az utódaikkal szemben érzett féltékenységükkel nem tudnak mit kezdeni: elvégre mégse ehetik meg az újszülötteiket, mint az oroszlán. Talán ezért is van, hogy – bár sokan tagadják – a lányaikat jobban szeretik, mint a fiaikat. Talán ezért akarja sok apa a fiát erőszakos barommá idomítani.
Eljött a szülés ideje – 1974 decemberében, a népesedési bumm csúcsán. Amikor a fiam a lánya születésekor megkérdezte, hogy az apja jelen volt-e a szüléskor, majdnem felröhögtem. 1974-ben? Egymás hegyén-hátán vajúdtunk, szülőszobán, kórtermekben, meg a folyosókon. Örülhetett, akinek a kórteremben jutott hely, és nem kerülgették a folyosón a szomszédos férfi-osztályra igyekvő látogatók. Még csak az hiányzott volna, hogy ott lábatlankodjanak leendő apák is.
Végülis nagyobb bonyodalom nélkül a világra jött a fiam. Néztem az ordító kis csomagot – és frászt kaptam. Jesszus, ennek nagy, fekete hajzata van, az apja meg szőke, nekem meg vörös a hajam! Én ugyan biztosan tudtam, hogy ki az apja (nem volt választék) – na de ismerjük az ilyenkor szokásos ugratásokat. Végül anyám megnyugtatott: csaknem minden újszülött haja sötét, ezt pár héten belül elhullajtja.
Na, mindegy, legalább nem néger. Bár genetikusok szerint két fehérembernek is lehet néger gyermeke, ha, akár több generációval korábban, valahol besegített a családba egy feketebőrű. És ki tudja, miken mentek keresztül az elődeim a zivataros évtizedek alatt? Az apja ugyan nem volt rasszista, de azért nem biztos, hogy túlélte volna a kapcsolatunk a „baráti” beszólásokat...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.