Szerző: GYARMATI ANDREA
2018.04.07.
Amikor eldöntöd, hogy gyereket vállalsz, fogalmad sincs, milyen fába vágod a fejszédet. Van az a bizonyos „ösztönkésztetés”, hogy legyenek utódaink, és ezzel nincs is semmi baj.
Azt mondják, az életösztön és a fajfenntartási ösztön a legerősebb az életünkben. Nem kétlem, hogy így van, bár gyermekorvosi pályafutásom soránegyszer sem hallottam, hogy valaki azt mondta volna, „úgy döntöttünk a párommal, hogy fajfenntartunk”.
Van a vágy, a szerelem, az összetartozás érzése, hogy úgy érzed, megtaláltad azt, akit, és szeretnéd, ha gyerekeitek lennének. Nem olyan bonyolult, és nem is nagy tudomány mindez.
Elisabeth Stone mondatai nagyon igazak a szülői érzésről:
"Eldönteni, hogy gyereket akarunk, egy pillanat műve csupán. Azonban a döntés, hogy a szívünk a testünkön kívül ölt testet, örökre szól."
Igen, döntesz, de fogalmad sincs, mi mellett. Nem látod, nem is láthatod azt a sok jót, örömet, és nem ritkán gondot, fájdalmat, ami egy gyerek felnevelésével jár. És amikor már felnevelted, áll a lábán, saját családja lesz, akkor sem ér véget a történet, hiszen az ivadékgondozás az embernél a szülő haláláig tart. Hogy mindez helyes-e, nem tisztem eldönteni. Az azonban gyakran jut eszembe, vajon jól csináltam-e, vajon megadtam-e mindent, ami ahhoz kell, hogy az én gyerekem, aki persze sose volt (van, lesz) az enyém, boldoguljon az életben, és ne csak boldoguljon, hanem boldog is legyen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.