Szerző: GYARMATI ANDREA
2018.04.14.
A szüleim mindketten 1927-ben születtek. Már az évszámból is látni, sokat megéltek a híres-neves huszadik században. Tűzforró és jéghideg nem volt ismeretlen számukra, a langyosat viszont sose kedvelték. Ebben és sok más dologban is rendkívül hasonlítottak egymásra, vagy ha úgy jobban tetszik, eléggé egyformán gondolkoztak.
A sport mindenekfelett, eredmény, győzelem, siker: ezek voltak a vezérmotívumok, de az indíttatás, a motiváció nem volt azonos. Anyu precíz volt, alapos, szorgalmas és kitartó, hihetetlen akaraterővel. Apu laza, játékos, kicsit mindent a fonákjáról nézett, és az imádott vízilabdázáson kívül látszólag semmit sem vett komolyan. (Illetve hozzátenném, volt még valami, ami szintén fontos volt a számára: mi, a gyerekei.)
Ám a történet, amiről most mesélek, bőven a húgom születése előtti.
Anyu azt vallotta, a dolgokat kézbe kell venni, és meg kell oldani, Apu hite szerint a dolgok így vagy úgy megoldják magukat, nem érdemes rájuk feszülni.
Anyu ráfeszült, Apu elengedte. Jó páros voltak, sokat lehetett tőlük tanulni.
Anyu képes volt életre-halálra megharagudni, ha valaki bántotta őt vagy az övéit, Apu irtó mérges tudott lenni, aztán elfelejtette, mivel is bántották, milyen megjegyzést tettek rá.
Volt azonban néhány esemény, amit nem lehetett elkönnyelműsködni, épp a történelmi helyzet miatt.
Apu olykor hőzöngött. Egy elég szigorú rendszerben hangoztatta igencsak szovjetellenes nézeteit. Anyu stabil volt, megbízható és okos. Gyorsan átlátott mindent, kialakította a véleményét, amihez aztán hű maradt. Kicsit kockamódra éles igenek és nemek jellemezték, Apu szótárában az „is”, a „lehetséges” meg a „talán” is szerepelt.
1956-ban olimpiát rendeztek Melbourne-ben, ahová mindketten aranyéremre esélyesen érkeztek, és ahol meg akarták ismételni a helsinki dupla, közös győzelmet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.