Szerző: KÁLMÁN LÁSZLÓ
2018.04.23.
A jelentésről szóló sorozatnak az előző részére sokan reagáltak, egy páran még konkrét jogi szövegek értelmezésére is megkértek. Nekem persze egyáltalán nem ez a célom ezzel a sorozattal. Még a hetenkénti ülésezéssel kapcsolatos példához is kaptam észrevételeket. Például egy Eszti nevű olvasónk azt írta, hogy kihagytam a hetente 90 (60) perc kifejezésnek azt az értelmezését, hogy összesen (kumulatíve) átlag 90 percet kell hagyni interpellációkra, illetve 60 percet azonnali kérdésekre. Vagyis megvalósítható lenne ez úgy is, hogy háromhetente ülnek össze, de akkor 270 percig interpellálnak, és 180 percen át azonnali kérdeznek, sőt, még úgy is, hogy háromhetente a hét öt napjára elosztják az összesen 270 perc interpellációt és 180 perc azonnali kérdést.
Csakhogy azon a problémán kívül, hogy az akkori házszabályban az azonnali kérdések esetében kifejezetten szerepel az azonnali kérdések órája is, ami erősen arra utal, hogy egyetlen 60 perces időtartamra gondoltak, van egy még nagyobb probléma. Visszatérve a képzeletbeli állatkerti szabályzatra, ha abban az állna, hogy a csimpánznak jár hetente legalább egy vödör banán, akkor vajon mit szólna az igazgatóság ahhoz, ha a gondozó havonta egyszer öntene oda négy vödröt, vagy negyedévente egyszer tizenkettőt, vagy akár évente egyszer ötvenkettőt? Vagyis szerintem a naponta, hetente stb. szavakat úgy szoktuk érteni, hogy `minden nap, minden héten' stb. ...
Szóval a legutóbb ott hagytam félbe a történetet, hogy a hétköznapi életben – sőt, aminek sokkal súlyosabb következményei vannak, a jogban is – vidáman használunk olyan kifejezéseket, mint a szavak szokásos jelentése, használata, értelmezése, sőt, a magyar nyelv szabályai, anélkül, hogy ezeknek bármilyen normatív leírása bárhol megtalálható lenne.
Engem különösen a probléma jogi vetülete idegesít. Ha nincs közmegegyezés abban, hogy egy szöveget hogyan kell értelmezni, az módot ad a jogi rendelkezések visszaélésszerű alkalmazására, hiszen a magyar jog magyar nyelvű szövegek formájában van rögzítve. Igaz, hogy vannak magasabb jogi fórumok, amelyek igazságot tehetnének ilyen vitákban, de értelmezés dolgában szükségképpen az ő döntésük is ugyanolyan bizonytalan lábakon áll, mint bárki másé. Mert még ha a jogi jártasságukban bízhatunk is, a szövegértelmezés kérdéseiben őket sem hatalmazhatja fel senki a döntőbíró szerepére.
Tévedés ne essék, én nem hiszek abban, hogy ezt a problémát meg lehetne oldani, például úgy, hogy normatív módon rögzítenénk „a szavak jelentését” vagy „a magyar nyelv szabályait”. Az egyik megoldás az lenne – de ez egyelőre science fiction –, ha a törvényhozók nem magyar nyelven, hanem valamilyen egyértelmű, formális (logikai) nyelven fogalmaznák meg a törvényeket. A másik lehetőség az lenne – ez pedig nem tudományos, de azért szintén utópisztikus fikció –, hogy kötelező legyen minden törvényt olyan részletesen megfogalmazni, hogy semmi kétség se férhessen a törvényhozó szándékaihoz. Világos, hogy itt a saját farkába harap a kígyó, mert ezt a követelményt lehetetlen úgy megfogalmazni, hogy egyértelműen ellenőrizni lehessen a teljesülését.
De miért ilyen lehetetlen ez a vállalkozás? Miért nem lehet egyszerűen megmondani, hogy ez ezt jelenti, az meg azt? Ennek megválaszolásához egy kicsit el kell gondolkoznunk azon, hogy mit is értünk jelentésen...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.